2009. február 20., péntek

... ca serait si difficile ?... IL FAUT QUE TU RESPIRES

azt hiszem ebben az eljövendő egy évben fogok a legtöbbet sírni életemben. igen, ma is eltört a mécses, de szerencsére csak az utcán, addig vissza tudtam tartani.
és most szavakból indulok ki, amit felírtam a telefonomba, még jó, hogy magammal vittem, mert mindig sétálás közben jön rám az írhatnék, és legalább telefon volt nálam.

Oh és először is köszönöm szépen a telefonos segítséget! Az, hogy hallhattam a hangod, nagyon sokat segített. Igazából csak ennyire volt szükségem, és nem kell hazavinned! (szmájli)

Il faut que tu respires. Vagyis lélegezned kell. Nem adhatod fel. Mindig feladok mindent, ami nem tetszik. Nagyon hamar. Belevetem magam, felspanolom magam, hogy milyen jó lesz, aztán, ha csak kicsit is várni kéne, hogy olyan legyen, vagy először döcőgösen megy, vagy bármi baj van vele, azonnal feladom, otthagyom, lelépek, véget vetek. De most nem tehetem, nem mehetek haza, nem 1,5 órányi bkvzásra van, hanem 2,5 órányi repülésre. És nem mehetek haza. Addig nem, amíg ezt a kurva nyelvet nem beszélem gondolkodás nélkül, folyékonyan. Amíg nem félek attól, hogy valaki leszólít az utcán és kérdez valamit, amíg nem félek a boltbameneteltől, mert esetleg olyat kérdeznek, hogy nem értem. Addig nem, amíg be nem bizonyítom magamnak, hogy be tudok fejezni valamit. Nem csak elkezdeni. Valamit, ami nem kötelező, mint a gimi, hanem magamnak kellett eldönteni, hogy elkezdem, és magamnak teszem meg, hogy befejezem, közben nem kényszerít senki, nincs egy felsőbb hatalom, legyen az bármi is, aki késztet. Magam miatt, il faut que je respire. Respire.

Egyedül vagyok itt. Nagyon egyedül. Mindigis szerettem volna egyedül lenni, hogy úgy tényleg ne legyen a család körülöttem, ne legyen ott a nővérem esténként, hanem úgy egyedül. A magam lábán. Vagyis olyan felnőttesen. És most sem vagyok egyedül, itt van egy család. De idegenek. Nem beszélik a nyelvemet, nem ismerik a kultúrámat, és én sem beszélem rendesen az ő nyelvüket. Bármit mondanék, gondolkodnom kell és aztán inkább úgy döntök, hogy nem is mondok semmit, mert csak sután tudnám kifejezni magam, és hiába próbálják megérteni, hiába igyekeznek, próbálnak segíteni, mégse az lenne belőle, amit elterveztem. Itt vagyok egy teljesen idegen országban. Mindent egy furcsa nyelven írnak, az összes reklámtábla nem magyarul szól hozzám. A tv-ben ugyanazok a műsorok ezen az idegen nyelven szólnak. A boltban így köszönnek. Így kérdeznek. Így kellene beszélnem a kislánnyal. Ezen az idegen nyelven. És nem ismerek senkit, akihez fordulhatnék, csak a Norbit. De most ő Cannes-ban van, és nem nyaggathatom őt folyton, neki is megvan a saját élete. Csak mintha az enyém tűnt volna el. Nem gondoltam, hogy valaha is így fogom érezni magam. Ennyire magányosan. És ha ismerős hangra vágyok, telefonálnom kell, de az meg sokba kerül. És a telefon nem olyan. A telefon nem élő. És nem hittem, komolyan nem, hogy így fogom érezni magam, valaha is.

És ideje felnőnöm. Azt hiszem. Eljöttem otthonról, és egyszerűen vettem az egészet. Az egész életemet egyszerűen vettem. Gyerekesen állok minden dologhoz, az emberi kapcsolatokhoz, a tájhoz, az utazáshoz, a bútorokhoz, a plüssállatokhoz, a gyerekekhez. Ideje, hogy benőjjön a fejem lágya. Ideje, hogy végre leszálljak a földre, ideje felnőni. De olyan nehéz.

Holnap újra Párizs, muszáj bemennem. Még egyedül is. Még egyedül is. Még akkor is, ha legrosszabb egyedül. Kell nekem, hogy csináljak valamit. Párizs. És megint kezdem a rövid mondatokat.

Respire.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

bird ki Szivem:) minden okes lesz:)

ktt írta...

én bírom bírom, de meddig?? :)