2009. január 25.

Első. Mert ugye egyszer mindent el kell kezdeni… Remélem megéri, hogy elkezdjem. Sok mindent le akarok írni. Először is kiértünk a reptérre (oh igen, komolyan, kiértünk, hihetetlen, ha egyszer valaki el akar repülni, ki is kell érnie – na jó, nagyon cinikus hangulatomban vagyok), kiálltuk a sort a check-innél, és akkor mutattam a csajnak, hogy két darab bőröndöm van. Nah jó persze, gondoltuk, simán meg lesz, max egy kicsit ráfizetünk a súlya miatt, mert én persze, hogy meghaladom a 20 kilót. Naná. De a lány furán nézett ránk, és hát őőő, mondta, hogy ugye tisztában vagyunk azzal, hogy személyenként lehet csak 20 kilót feladni, nem csomagonként. Vagyis akármennyi csomagért fizettél előre a jegyvételkor, azok együttesen csak 20 kilót nyomhatnak. Anyád. Kilónként 3 ezer forint a többlet. Anyád megint. Nojó, van egy megoldás. Fizetnünk kell kb 10 ezer forintot, és az egyik csomagot sportszerként adjuk fel. Arra nincs súlykorlátozás, csak pluszba kell fizetni. Írt egy fecnit, amivel ki kellett állnunk a sorból, a táskával, hogy akkor menjünk el a jegyvásárló pulthoz és fizessük ki a sportszerért a pénzt. Kifizettük. Vissza a check-inhez, mert a „sportszert” is fel kell adni. Kivártuk megint a sort. Oké „sportszer” is elindult a futószalagon. Megkaptam a jegyet, búcsú a szülőktől és át a kapukhoz. Ott le a kabát, a csizma, az öv, úgyhogy zokniban kellett átsétálnom a kapun, de már nem érdekelt semmi. Utána kb háromnegyed óra várakozás, megérkezik a gép, beszállok. Ablak mellett! Először úgy tűnik senki nem ül mellém, ennek kifejezetten nagyon nagyon örültem, nem volt kedvem senkihez igazán. Na igen így megy pontosan au-pairnek az ember… De aztán persze, mert nincs olyan, hogy örülsz valaminek feltétlenül, leül melléd egy francia hapsi, akinek be nem áll a szája (legalább felkészít a kinti helyzetre), és persze neki fel kell vennie az egész elindulást, felszállást, a Dunát, a hegyeket, a mittoménmit. De mivel, ablak mellett bocsi, de én vagyok, ezért megkér, hogy én vegyem fel az egészet. Najó, lemaradtam kb mindenről, ami miatt jó ablak mellett ülni, mert végig a gépet figyeltem… Aztán megtudtam, hogy valami konferencián volt Bp-en, hogy a Gellértben szállt meg, és hogy kétszer is volt korizni, egyszer a Műjégen, egyszer meg a Westendben. Aztán nagyon rákattant az aupair témára, és viccelődött a saját kis „jeune fille au pere” szójátékán. Najó, tényleg aranyos hapsi volt, de hogy mennyire örültem, mikor mint egy narkolepsziás hirtelen bealudt! Először megijdetem, úristen ez itt halt meg mellettem, de aztán rájöttem, hogy egyenletesen lélegzik, szóval olyan nagy baj nem lehet. Különben végig olyan de olyan szép idő volt, a szemembe sütött a Nap, és még sok felhő sem volt, végig láttam az alattunk levő tájat. És rájöttem, hogy repülés közben igazából nekem semmi bajom nincs, csak mikor elkezdünk ereszkedni, mintha a jobb oldali mandulám ki akarna szakadni a helyéről. Aztán megérkeztünk Beauvais fölé, mindenhol rengeteg mező, ilyen búzamező vagy micsoda, kis lankák, erdőcskék, kb 10 ház egymás körül, vagy teljesen egyedül egy kúria… Tetszett na. De amikor leszálltunk kiderült, hogy sokkal hidegebb van, mint Bp-en, hogy esik valami az égből, és hogy a beauvais-i reptér piszok csúnya. De legalább megérkeztem. Hapsi odaadta a névjegyét, hogy írjak neki mélt, és akkor elküldi a csodálatos videóimat. Két piros bőrönd(ke) hamar megjött, „felkaptam” őket, és elindultam kifelé, ahol azonnal megláttam Aput, Anyut. Ki kell találnom nekik valami közérthetőbb, mégis sokat elmondó nevet. Na majd ha jobban megismerem őket. Mosolyogtak, tényleg nagyon kedvesek voltak. Puszi puszi (igen, megjegyzendő! Franciák a másik oldalon kezdik a pusziadást! (de az melyik? most nem jut eszembe, mi hol kezdjük…)), nevetgélés a csomagokon, meg nagyságukon, pláne nehézségükön, aztán kocsi keresés. A kocsi messze van, nem baj, addig beszélgetünk arról, milyen az idő, meg milyen volt a repülés. Aztán kocsiba táska begyömöszölés. Aztán indulás. Ja igen, mielőtt elfelejtem. Telefonomat bekapcsoltam még a csomagokra várakozás közepette, és nem talált hálózatot. Mellettem már minden magyar telefonált. Á, na mindegy, majd a kocsiban újra megpróbálom. Oké, kocsiban sincs semmi. Semmilyen hálózathoz nem tudok csatlakozni. Köszi Motorola, imádlak. Eddig se volt semmi bajom veled… na nem. Apu odaadja a mobilját, hogy hívjam fel vele akkor az otthoniakat. Oké, felhívom, Niki veszi fel, mondom neki a helyzetet. Aztán továbbszerencsétlenkedek a mobillal, kiveszem azt a hülye turbosimet, hátha az a baj. De nem az, egyszerűen csak a készülék a hülye. Oké, majd csak lesz valami. Aztán megérkezünk a házhoz, de előtte még végig megyünk a kisváros összes létező kis utcáján. De legalább szépek. Annyira tetszenek ezek a kis francia városkák. Legfőképp a házak. Szóval megérkezünk, a ház nem túl nagy, mondják, hogy jó régi, és még sok dolguk van vele. Oké, persze. (ezek táncolnak fölöttem, vagy épp most rendezik át a lakást? Vagy mi van? Olyan a hangzavar…) Tehát megérkezünk, nagyiék vannak itt a picilánnyal, aki épp akkor kelt fel. Jaj, hát ő egy kistündér, nagyon aranyos. Annyit mosolyog, és mondja, hogy Titti! Meg nagynéninek is hív, de az már másdolog. Kaját nem kapok, reggel óta egy falatot sem ettem egyébként, kérdezték, hogy nem vagyok-e éhes, mondtam, hogy egy picit és akkor adtak kis kekszet, meg macaront. Na ez egy nagyon furcsa kis süti, olyan mintha két csigaházat összenyomtak volna és közéjük valami lekvárt tettek volna, és az egész rózsaszín. Jó, gondolom ez csak azért mert epres lehetett. Na szóval ilyet adtak. Meg narancsjuicet. Megpróbáltuk beüzemelni a gépemet. Mármint rajta a netet. Persze nem jött össze, nem látott semmilyen hálózatot. Oké, se telefon, se net. A szobám a pincében vagy hol van, igazából ez van egy szinten a hátsó kerttel. Van benne egy kis fürdőszoba, vagyis zuhanyzó, meg mosdó. De kurva hideg van. Majd megfagyok most is. De egyébként tetszik, aranyos. Apu mutatott ilyen volt-ilyen lett képeket, nagyon sokat kellett dolgozniuk vele. A kiscsaj meg tényleg egy tündérmanó. Ajándékoknak örültek, kislányt este megfürdettük, aztán irány az ágy. Vacsira palacsinta volt, kb kilenckor. Az finom volt, volt rá egy csomó mindenféle. Fáradt vagyok, nem tudok már értelmesen írni. Azt hiszem ez lesz az utolsó nap, amikor mindent ilyen részletesen leírok. Pedig, igazából ez nem is minden. Nagyon nem. A lényeg, hogy telefont sikerült rendbe tennem, van hálózat! Aztán meg net még nincsen, a routerükkel lehet valami gebasz, de vmi rokonsrác átjön szerdán és megnézi. Jah és hallgattunk metált, Apu unokatestvérei játszanak a bandában. És Apu fenn van Myspacen, ja meg Anyu is, de ő már rég látogatta. Azt hiszem most meg fel kéne még mennem, mert ki kell nyitni az ágyam. Vagy megoldjam egyedül? Kipakoltam a szobában, de jó lenne vastag paplan alatt. FÁÁÁZOM. Holnap a nagyival leszek, vagy micsoda, anyu, apu dolgozik, kicsilány a bölcsiben. Nagyival meg bejárjuk a várost (kocsival). És elvileg hétfőn minden bolt zárva… Mi van?! Tényleg ez az utolsó, hogy ennyi mindent leírok. Kíváncsi vagyok, mikor lesz net, hogy ezt felrakjam…