ökhm ökhm... Halloween

Hát szóval én nem vagyok egy nagy angolszász-ünneplős, vagyis nem szeretnék lenni. Ennek ellenére én voltam az első az ismerőseim körében, aki Halloween-bulit rendezett, kb 12 évesen. Akkor, hogy is van ez?
Most nem rendezek/tem bulit, nem is megyek kimondott Halloween-buliba.
Inkább a nővéremet ünnepeljük, aki tegnap született, pontosan 22 éve.
Boldog szülinapot, Niki!

De azért maradok a Halloweennál. Most kivételesen hazajöttem Miklósra, és Anyu is ma itthon van, és kitalálta, hogy farag egy tököt. Tegnap ki is faragta este, ma meg belőle ebédelünk. Vagyis a húsából, nem a tökbe tesszük a kaját és úgy...
Így most sül éppen a sütőben egy általam készített sütőtökös pite, olyan igazi amerikai filmes, Anyu meg csinált sütőtökös levest. Remélem finom lesz!
Szóval ennyi nekünk most a Halloween. Ilyenkor visszagondolok bárcsak megint 12 lehetnék, és vagdoshatnám a denevér díszeket, és beöltözhetnék szellemnek, mint akkor régen... És ugyanazokat hívnám el, mint akkor. Pedig már néhányukkal nem is beszélek, sőt, egyvalakivel... Na jó, ma szép idő van, 20 fok, nem gondolok arra, ami már elmúlt!

update: a süti unalmas lett, vagyis semmilyen, se íze, se mása, na jó színe van egyedül. A leves még rosszabb. Az ki is lett öntve.
Nikinek viszont sütöttem Cheesecake-t, ami az egész család szerint nagyon finom lett, meg szórós túróst, ami szerintem is nagyon finom lett. Gyengéim a túrós sütik...

Öcsi a Youtube-on!

Íme egy videó az Öcsémről, meg persze még pár dobosukról. (Öcsi háttal áll, nem a mi felvételünk).
A számot, amit játszanak ex-dobtanárja, Lajos Péter írta (Elektromos dzsungel a címe) Szóval, tessék megnézni és büszkének lenni velem együtt!

nyár

Nem, most nem siránkozás jön, hogy én márpedig nyarat akarok, meg a többi, igenis szeretem ezt az időt, szeretek beöltözni, szeretem a szép őszi színeket (na jó a szívem mélyén talán tényleg nyarat akarok, de ki nem).
De valamit akarok, nagyon, ez pedig az, hogy fogom magam (lehetőleg valaki társaságában) és kiállok a hátizsákommal az út szélére és stoppolok. És elindulok. És nem tudom merre. Akár északra, keletre, nyugatra, délre, mindegy. Csak úgy elindulok. Nem sok pénzzel, és majd lesz, ahogy lesz...
Na ezt akarom. Illetve szeretném. Csak még nem találtam meg a megfelelő embert hozzá, akit én is bármikor elviselek, és ő is bármikor elvisel engem. És számíthatunk egymásra. Na meg persze, aki elindulna velem egy ilyen útra. Mert én bármikor.

hétvégék

Most jöttem rá, igen pont most ebben a pillanatban, hogy egyre kevesebbet vagyok otthon. Otthon otthon, Miklóson. Épp arra gondoltam, hogy múlt szombaton mit csináltam ilyenkor, és rájöttem, hogy utána itt voltam Zuglóban és néztem a Szindbádot a tévében. Szóval múlt hétvégén sem voltam otthon sokat, csak egy éjszakára. És ezt kifejezetten élvezem. Komolyan.

Ez a hét meg nagyszülős hét volt (van). Hétfőn találkoztam Mamáékkal, akik vérvétel miatt bejöttek a városba, én meg inkább lógtam a suliból és velük voltam. Akkor sétáltunk egy nagyon nagyot a Városligetben, olyan szép idő volt, és igen igen, rugdostam az avart. És annyira szeretem őket ilyenkor hallgatni, hogy régebben milyen volt a Liget, mit csináltak ők benne. Olyan furcsa például ott sétálni, ahol azelőtt ők játszottak. Hiszen a Liget az övék volt, itt laktak mindig is a közelében.
Aztán tegnapelőtt meg tegnap (vagyis csütörtök-péntek) kimentem hozzájuk Surányba, Anyu meg Öcsi is ott volt, de ők máig, vagyis szombatig maradtak. Most is nagyon szép idő volt, Öcsivel fociztunk a kertben, meg kergettük Alexet. És persze, hogy Mama kihasználta az alkalmat és sütött egy tepsi almás pitét, amit én szerény módon egy nap alatt szépen (szinte egyedül) meg is ettem. Igen, aztán meg itt fogok sírni, amikor nem jön rám a gatya...
Aztán hazajöttem tanulni, bár, hogy mit, azt nem tudom, de nem is csináltam ma semmit, azon kívül, hogy végre rendet raktam az asztalon...
Holnap meg a másik Mama szülinapja, úgyhogy holnap irány Makád, utána este meg színház, A kellékes, a Pesti Színházban.

Közben meg csütörtök este nagyon boldog lettem, hála két darab smsnek, aminek a következménye egész péntek átesemesezése...


José Gonzalez - Teardrop

pineapple express

Tegnap Annának hála megnézhettem premier előtt az Ananász expressz című filmet.
KÖTELEZŐ!
Még párszor tutira meg fogom nézni, és nem csak egyedül, hanem megnézetem mindenkivel!
Régen nevettem ennyit még filmen, és még amikor egymást gyilkolászták az emberek, azon is lehetett nevetni. Na jó, ez kicsit erős, szóval nem nevetni, de szórakozni. Ez talán nem annyira erős. De a film nagyon nagyon jó volt!
Szóval tényleg: kötelező darab annak, aki szeretne két órán keresztül állandóan nevetni, és aztán egy bájvigyorral kivonulni a moziból, mintha mi is kaptunk volna az ananász expresszből egy szállal.
James Franco, imádlak,cuki volt a pizsid! ;)

ősz

Az előbb kinéztem az ablakon és minden színes. Főleg a fák, és mivel ők vannak többségben, ezért velük együtt minden színes. Még az M3-as is színes. Sárga, zöld, barna, piros. Főleg sárga. És talán barna. De színes. Ez szép. Az M3-as ma kifejezetten szép. Mert színes.

Holnap megyek avart rugdosni a Ligetbe. Óra helyett. Mamáékkal. Családozunk egy kicsit, mint régen, mikor ők laktak még ott, ahol most én. És feljöttem a Városba és elmentünk a Ligetbe. Akár avart rugdosni.

Most megyek vissza pszichológiát tanulni. Amiből megtudtam, hogy a nővérem intelligensebb nálam, csak azért mert idősebb, mint én. És nem nagy a korkülönbség, ezért még intelligensebb. Öcsinél én meg csak egy kicsit vagyok intelligensebb (de lehet, hogy egyáltalán nem is), mert nagy köztünk a korkülönbség. Na jó csak 7 év. Az nagynak számít? Viszont ő nem lehet tanító. Ezért neki rossz. Nekünk meg jó, főleg a nővéremnek, aki mindannyiunk fölött áll, mint legintelligensebb. Na visszatérek a pszichóhoz, nézzük megtudok-e még valami újat magunkról.

A fák szépek. Színesek. Én meg ... mindig csak én, most legyenek a fák. A fák még mindig szépek.

_°_°_°_°

Vagy semmi, vagy tele, vagy semmi, vagy tele...
ez az én életem.
a végletek.
vagy semmi, vagy tele, vagy semmi, vagy tele...

most még nem tudom, melyik. de ez nem illik ide. mégis itt marad.

éjszakai busz

Tegnap, na jó ma, háromkor jöttem hazafele a 973-assal. És rájöttem, hogy milyen jó, hogy mindig találsz rendes embereket, akik nem akarnak semmit tőled, csak el lehet beszélgetni velük, szórakozni, sőt még a buszhoz is elkísérnek, ha kicsit ittas vagy. És még melegítenek is, amíg nem jön a busz.
Kedves idegen, sajnos a nevedre nem emlékszem, de köszönöm, hogy elkísértél, és amiket mondtál! Nagyon aranyos volt tőled.
S amíg ilyen van, nem aggódom. Mindig lesz valahogy. Mindig lesznek valakik.

És jótanács, az olyan egyetemi buli, amiért fizetni kell, hogy bemehess nem jó előjel!
És a tokaji bor még mindig nagyon finom, és hatásos!
És 4 óra alvás egész napra elég, frissebb leszel tőle, mint 8tól, csak senki ne nézzen rád másnap, és te se tükörbe!
És... több jótanács nem jut eszembe. De éljenek a WC fetisisztáááák!!

...

buborék vagyok
pukk pukk
kidurranok.

Divatmozgalom

Három napja, vagyis október 9-én, csütörtökön volt az Iparművészeti Múzeumban a Marie Claire rendezésében egy divatbemutató. Vagyis divatbemutatók. Hat mai magyar tervező(csoport) őszit-téli kollekcióinak a bemutatója. Elmentünk rá, mert februárban, amikor az első és legutóbbi ilyen rendezvény volt, nem jutottunk be, mert hiába mehettünk volna ingyen az újsággal, mégsem így volt, pedig minden kisbetűs részt elolvastunk. Na jó, elég annyi, hogy most időben vettünk jegyet, így bejutottunk a 21 órakor kezdődő bemutatókra. De mikor megvettem a jegyeket, megkérdeztem a jegyárusító nőt, hogy akkor ezzel csak kilenckor jöhetünk be? És mondta, hogy nem, már hattól, szóval mi hat után nem sokkal ott is voltunk. Így legalább volt időnk megnézni a kiállítást, ami nagyon tetszett, egy óriási étkezőasztal volt megterítve a nyertes dizájn darabokkal.
Aztán hét után a tömeg bement a kifutóhoz, már akinek hétórási volt a jegye, de nem voltak sokan, tele volt üres székkel a nézőtér. Mi felmentünk az emeletre, és fentről néztük végig először a bemutatót. Ami így nagyon jó volt, mert amikor 9-kor már a székeken néztük, annyira nem tudtuk megfigyelni a ruhákat, max a részleteket.
Először Anh Tuan ruhái vonultak fel, utána az Artista csoporté, majd jöttek a Konsánszkyk, Je suis belle, Nanushka és végül a USE-ruhák.
A mi bemutatónkon a második sor szélén ültünk, és megpróbáltam fotózni is, aminek az lett az eredménye, hogy csináltam jó sok nagyon szar képet, és a ruhákra sem tudtam annyira figyelni. De jó volt látni a közönséget, tele volt szépen felöltözött emberekkel, akiken látszott, hogy nekik ez bizony egy társadalmi esemény, és úgy is nézegettek körbe, hogy vajon van-e ismerősük, aki szintén megpróbált a legutolsó divat szerint felöltözni, de mégis természetesen a saját stílusát nem megtagadva... Így volt egy csomó ugyanolyan, magamutogató ember.
Az egyik modellfiú, meg pontosan úgy nézett ki, mint Marc Jacobs. Na jó, közelről nem annyira, de messziről nagyon. (kép ->)
És a ruhák? Anh Tuanéi szépek, elegánsosak voltak, semmi meglepő.
Artistáéknál voltak, amik nagyon tetszettek, sőt az egész este kedvenc darabja is az övék volt.
Konsánszky tőlem messze áll (még), talán, ha egyszer egy irodában fogok dolgozni, de azért az ne nagyon jöjjön el, de majd eljön ennek is az ideje, hogy a kosztümök jobban tetszenek.
Je suis belle nagyon nagyon nagyon jó volt, a sapka a tüllel tetszett, bár nem biztos, hogy bevállalnám itt a pesti utcákon, de tudom, hogy úgysem nekem készültek, de a ruhák, a színek nagyon tetszettek, szintén egy újabb kedvenc ruha!
Nanushka... én szeretem ezeket a ruhákat, akkor is, ha Burberry koppintás vagy sem. Sőt nekem még a bogyós nyaklánc a hajban is nagyon tetszett. Itt is volt kedvenc ruha, remélem le is fotóztam őket.
És USE! Imádtam! A kalapok nagyon jók voltak, a szoknyák is. Tényleg jó lenne így felöltözni néha napján. Majd gyűjtök pénzt rá (de hogyan?). Egyszer talán.
És nagyon tetszett egy szandál is. Szeretnék egy olyat. Bár járni nem tudnék benne. De ha lenne egy olyanom, ígérem megtanulnám.
És a modellek? Komolyan ennél rosszabbak már nem is lehettek volna. Ki púpos, ki úgy összehúzta magát, mintha most akarnák megverni, menni se nagyon tudtak, és amikor elértek a kifutó végére, néhány úgy megrázta magát, hogy nevetnünk kellett. Elhiszem, hogy nem lehet egyszerű végigmenni a kifutón ilyen cipőben, de akkor is, ez a munkájuk nem, akkor meg legalább megpróbálhatnák! És ez pláne nem egy piripócsi falunap rendezvény volt...
(Anh Tuan)
















(Artista kedvenc)

















(Je suis belle kedvenc, hát nem gyönyörű ez a lila, meg az anyag esése? És az a fekete mellény hozzá... Oui, je veux etre belle moi aussi!)

(Nanushka)

(USE, a kalap... oh, jó tudom, azért ennyire nem siethetett a modell, nekem mégis elmosódott...)
(A képek tényleg sajátok, azért olyan minőségűek, amilyenek! Még mindig nem értek a gépemhez, szerintem valami nagyon el van állítva, de nem tudom mi, de sosem tud rendesen fotózni.
Szóval elnézést a képekért, az előttem ülő hapsi fülét meg megpróbáltam az összesről kivágni!)

felnézek

Néha jó körülnézni a világban. Kikapcsolni saját magunkat és megnézni mi is zajlik körülöttünk. Ki tudja, mit veszünk észre...
Jöttem haza a trolival és olvastam, mint általában mindig. A Ligetnél jártunk, mikor nagyon a szemembe sütött a nap, ezért felnéztem egy pillanatra. A troli mellett épp akkor haladt egy emeletes bicikli. Komolyan, emeletes. Még sose láttam ilyet. Két bicikli váz volt összeszerelve, és a csávó ott tekert a második tetején. Viccesen festett, mondjuk biztosan ez is volt a szándéka.

még mindig Carla

Úgy látszik újra felfedeztem, mint múltkor a Beatlest.
Carlával a kapcsolatom úgy kezdődött, hogy a H&M honlapján néztem egy fehérnemű reklámot (kb. 2 éve?) és ott volt egy dal, nem tudtam mi az, de nagyon tetszett. Aztán beírtam a Google-be, és kiadta, hogy Carla Bruni: Le plus beau du quartier.
Fogalmam sem volt róla, ki az a Carla Bruni.
Megszereztem a CD-t, meghallgattam egyszer-kétszer-háromszor-százszor, és teljesen magaménak éreztem a zenéjét, a dalszövegeit, a hangulatot, a hangját. Azóta Carla-rajongó vagyok.
Hogy közbe beházasodott a Sarkozy családba, nem érdekel. Én, mint énekes/zeneszerző szeretem.
Az új lemezéről, meg itt az eddigi egyetlen klip.
Szép.
Jó.
Szeretem.
És Párizs is benne van.
Íme:

Le temps perdu

Je te propose
Le temps des cerises
Et des roses
Le temps des caresses soyeuses
Laissons du temps
A la douceur des choses
Et si ça te tente
Prenons le temps
De faire silence
D'emmêler nos souffles
Et nos langues
Prenons du temps
Pour les choses d'importance
Et laissons-nous renverser
Emporter, carresser
Par le temps perdu
Restons tranquilles, immobiles
Sans un bruissement d'aile
Sans un battement de cil
Et contre l'implacable
Contre le vacarme du diable
Trouvons du temps
Pour l'impossible,pour l'inespéré,pour l'imprévisible
Et contre l'éphémère
Contre la cruauté première
Contre le marbre de nos tombes
Prenons tout notre temps
A chaque seconde
Et laissons-nous renverser
Emporter, carresser
Par le doux temps perdu
Nos vies s'allongent
Et soudain les voilà
Dans nos mains
Toutes vives, toutes chaudes
Toutes nues
Je te propose
De retrouver le temps des roses
Le temps des caresses soyeuses
Laissons du temps
A la douceur des choses
Oui je te propose
De retrouver le temps des roses
Le temps des caresses soyeuses
Prenons du temps pour la douceur des choses

(Carla Bruni: Le temps perdu - igen, a francia first lady, Mme Sarkozy)

oh Tokaj

Tegnap, szombaton Angival Tokajban jártunk. Nem szórakozni (elvileg), hanem keményen dolgozni. Tegnap (meg tegnapelőtt és ma) Tokajban szüreti felvonulás, rendezvény, mulatság volt. Mi meg hoszteszek voltunk. Vagyis inkább lufifújó, szétosztogató, cukros nénik, akik majd megfagytak, mert persze tegnap végig szakadt eső.
Tokaj! Imádlak, imádunk. Annyi szép emlék köt oda, azok a fesztiválozások, a főtéren reggelizések, a harangütésre táncolások, a Coop, a májkrémes kifli, a sok-sok gyros, lángos, a tűző napon menetelés az állomásról, állomásra, 40 kg-i csomaggal, a sok nevetés, ismerkedés, a koncertek, a gouranga-sátor mellett aludni próbálás, ami minden éjszaka azért összejött... és persze a bor!
Most visszalátogattunk. Mikor megtudtuk, hogy az egyik szombati úti cél Tokaj, azonnal rávágtuk, mi mi mi mi, mi szeretnénk menni!
A koordinátor csaj, a biztonsági őrök is mind-mind aranyosak voltak, a bohóc lány cuki, csinált nekünk is sok-sok lufi figurát, és persze kiderült, hogy ő is az Eltére jár, kicsi a világ.
Találkoztam egy francia pasassal is, aki megdicsérte a francia tudásom, és mivel tele vagyok gátlással a francia tudásomat illetően, ezért nagyon örültem neki. Kiderült, hogy ő ilyen vándor-féle, meg azért Magyarországot nagyon szereti, élt itt pár évet, ezért tudott is egy kicsikét magyarul, de inkább franciául beszélgettünk. És egy nagyon fura, de örvendetes hír: a magyarok nagyon kedvesek, segítőkészek! Ezt ő mondta, és amikor rácsodálkoztam, és mondtam neki, hogy hát mi magyarok pont az ellenkezőjét halljuk, ő nem értette, honnan veszem ezt! Szóval van remény!
Most körbestoppolja Magyarországot, pár napja járt Tarcalon, ahol felvette egy polgármester, azt nem tudom, melyik helységé, de a lényeg, hogy ő mondta neki, hogy jöjjön el a hétvégén Tokajba, mert nagyon jó lesz. És még ingyen szállást is kapott...
Mi meg sok sok ingyen bort, meg pálinkát. Mivel esett az eső, ezért nem volt annyi érdeklődő, mint ahogy várták, és így az árusok lufiért cserébe adtak nekünk forralt bort, aztán kaptunk 6 puttonyos aszút, meg törkölypálinkát. Innentől kezdve már egyáltalán nem fáztunk.
És az estét, egy jó kis táncolással zártuk az esőben, mivel nem volt sok néző a színpadunknál, ott meg épp egy nagyon jó koncert ment, ezért Angival táncoltunk. És utána, hogy elindulhassunk haza, karaokéztunk a színpadon. A 67-es úton, várhatsz rám dideregve... Így fotó is készült arról, hogy valaki karaokézik, meg mi is kiélhettük szereplési vágyunkat. És még nézők is voltak!
Ezek után már félve jegyzem meg: még pénzt is kapunk ezért a napért!
Tokaj, hívj bármikor, megyek!!!
(a képen a két db teknős karkötő van, ha nem lennének felismerhetők)

októbernek

Ránézett. Mit vársz tőle? Engedd el. Nem kaphatsz úgyse semmit. Nem érzed, hogy nem érdekled? Nem érzed, hogy nevetnek rajtad miatta?
És ha igen? És ha csak fél megmutatni magát? Ne nézz rá, mindig itt kezdődik. Ne nézz rá, még gondolatban sem. Ne nézz rá, ez a főszabály.
Szabály? Itt nincsenek szabályok. Nem lehetnek szabályok. Nem állíthatok szabályokat. Ez szabályok nélküli.
Meg akartam neki mutatni mindent. Hogy ki vagyok én, hol vagyok. Kitalálni valakit, aztán ráhúzni, ez én vagyok. Kérdés, ki vagyok? Hol vagyok? Mi vagyok? Majd egyszer, talán majd egyszer megtudom, és neki is megmutatom. Talán majd egyszer érdekelni fogja. Nem szeretem a talánt. Ha létezik talán, létezik a nem talán is. És ha létezik az ellenkezője, akkor arra is van esély, hogy megtörténjen. Talán gondol rám néha, talán eszébe se jutok soha. Talán egyszer több közünk is lesz egymáshoz. Talán soha többé nem is találkozunk. Talán most is benn ül az órán, ahol nekem is lennem kéne. Talán otthon fekszik, zenét hallgat, és jól szórakozik (és eszébe sem jutok).
Meg fogom tudni az igazságot? És nem akarok talánt. Talán igen, talán nem. Ez a világ legrusnyább szava. Talán. Nem szeretem az a-t. Se az á-t. De talán csak a talán szóban. Írtsuk ki a talánt. Én tudni akarom.
Most együtt kéne lennünk valahol. Mint, ahogyan elképzeltem és kitaláltam. Miért képzeltem el? Hiszentudhattam volna, hogy soha semmi sem alakul úgy, ahogy elterveztük. Mindig a jövőnek éle. A jövőnek. Pedig miért? Semmi sem olyan, mint ahogy hittem.
Miért vagyok ilyen naiv? Miért kell elképzelnem dolgokat? Miért kell szenvednem? Hogy egyszer majd hátradőlve élvezhessem, igen megérte ennyit szenvedni, várni. Megint a jövő...
Odamegyek a suli elé, és meglátjuk mi lesz. Ott lesz-e, vagy sem. Miéer kell mindig mindent ennyire elterveznem? Valaki jöjjön ide, és rázzon fel. Hadd térjek magamhoz. Elegem van. A saját életemet akarom.
Rámzuhan a plafon. Ez a nagy sötétbarna, aranyozott díszítésű plafon. És az a kilógó díszítés pont a szemeim közé esik.
Meghalok. Elhunytam 20 évesen. Halál oka: plafon alatti összenyomódás. Helye: Szabó Ervin könyvtár, Bölcseleti olvasóterem, harmadik asztal széle. Gyászolják szerettei, akik (reméli a halott) sokan vannak.
Kifogyott a töltőtollam.
Szeretetéhség. Miért van ennyire szeretetéhségem? Miért küzdök ezzel a korral? És ha kapok, mondjuk a családtól, az nem elég. Én azoktól akarom kapni, akikért meg kell küzdeni, hogy adjanak. És ha tőlük kapok, az jó. Akkor boldog leszek.
Megyek Baudelaire verset másolni, hogy legalább valami hasznosat is tegyek, a siránkozáson kívűl.

(2008.október 2., Budapest, 8. ker., Szabó Ervin Könyvtár, vmikor dél és egy óra között)

HÉV

Addig is, amíg nincs megoldás, vagy valami értelmes, vagy időm, vagy esetleg bármi, addig is beírom ide, amit írnom kellett az egyik órámra (igen, a szar egyetemre, ahol a barátaim még mindig aranyosak). Egy bármilyen szóról kellett írni, bármit. Először a bundás kenyérről akartam, ami aztán hévvé vált. Íme a HÉV:

Megszólal a szignál, be kell szállnod, talán jut még hely. Viszlát Közvágóhíd, viszlát Budapest, irány haza. Negyven perc zakatolás következik. Vagy bambulsz, nézed a tájad, olvasol, zenét hallgatsz, esetleg tanulsz. Húz egyet a szerelvény, és lassan elindul. A veled szemben ülő nő, körülbelül tíz perc múlva már aludni fog. Oldalra dönti majd a fejét, csak fokozatosan, eleinte mindig visszarántja, majd legyőzi az álmosság, elernyed a nyaka és oldalra dől. Szerencséjére a fal mellett ül, így arra rá tudja hajtani a fejét. A mögötted ülő fiú még a kapucniját is magára húzta, úgy hallgatja hangosan a zenéjét. A melletted ülő öreg néni a fejét rosszallóan ingatva hátra pillantgat a fiúra, hátha észreveszi magát, hogy a többi utast esetleg zavarja a hangos zene. Te fáradt vagy, alig várod, hogy leteljen a negyven perc és leszállhass a HÉV-ről, és onnan hazagyalogolhass. Előveszed a könyved, hiszen a legjobban a HÉV-en lehet olvasni, legalábbis szerinted. Beöthy utca. Kén utca. Timót utca. A szemben ülő nő már a falhoz dőlt. Hiába szeretsz itt olvasni, most nem megy. Kibámulsz az ablakon. Elérkeztetek Erzsébetre, egy nagy lakótelep mellé. Itt mindig sokan szállnak fel és le, a kapucnis fiú is leszállt, a melletted ülő néni végig követte tekintetével. Alighogy lelépett a legalsó lépcsőfokról, a néni megkönnyebbülten felsóhajtott. Új emberek érkeztek, köztük egy hangosan nevetgélő lánycsapat. Nem jutott nekik ülőhely, ezért az ajtók mellett állnak. Öten vannak, nagy iskolatáskákkal. A középső lány arca tiszta szeplő és amikor nevet kivillan a fogszabályzója. Ő áll veled szemben, a többiek neked háttal. Mikor abbahagyják a vihogást, az osztálytársaikat kezdik kibeszélni, természetesen olyan hangerővel, hogy a kocsiban minden ébren levő utas hallhassa, hogy „az Áron ma is annyira helyes volt, mondjuk nem is lehet másmilyen, csak ne azzal a ..., szóval ne vele járna!”. A többiek helyeslően bólogatnak. A szeplős lány feszengve néz körbe. Újabb két megállót hagytatok el, a néni is leszállt mellőled, szépen lassan ment az ajtók felé, minden lehetséges helyen megkapaszkodva. Soroksár, Hősök tere. Eszedbe jut, amikor egyszer itt tévedtetek el, sose jártál még előtte Soroksáron, és persze az első alkalommal sikerült teljesen eltévedned, de amikor megláttátok a síneket! Nem sokszor örültél annyira a HÉV-nek. Már csak két megálló és elhagyjátok Budapest határát. A lányok már a fodrász témát elemzik. A veled szemben ülő nő még mindig alszik. Ilyenkor eszedbe jut, hogy honnan tudja, mikor kell leszállnia? És ha majd csak Ráckevén tér magához, neki meg még Tökölön kellett volna? Lassan telik az idő. Megpróbálsz megint olvasni. Millenniumtelep. Tényleg vége Pestnek. Akkor már csak három megálló és leszállhatsz. Az alvó nő felriad, felemeli a fejét, álmosan körbe néz, aztán hátradől az ülésen, mintha semmi nem történt volna. Rád néz, megpróbálod állni a pillantását. Dunaharaszti. Eléritek a Dunát. Mindjárt beértek a Szigetre, jönnek a mezők, a hosszú-hosszú mezők. A nő szemben megint oldalra dőlt. Vége a mezőknek, már a városban jártok, kertes házak mindenhol. A lányok hangosan nevetnek. Te ekkor végiggondolod, hogy végül is leszállhatsz akár a Faluban is, körülbelül ugyanannyi séta hazáig. Na jó, egy kicsit több. De ma valahogy nem élvezed a HÉV-et. Felállsz, az ajtóhoz mész, a lányok átengednek. Most már az ajtóból figyeled a városodat. Lassítani kezd a szerelvény, meglátod a megállót. Megáll, kinyílnak az ajtók, leszállsz. Mögötted, ahogy haladsz tovább, hallod az ismerős sípolást, becsukódnak az ajtók, és a HÉV indul tovább. Te még utoljára az alvó nőre gondolsz, és hogy vajon fel fog-e időben ébredni. Azután kitörlöd a fejedből az egész utazást, és gyalogolsz tovább haza.

Az önimádat társadalma

"Mindnyájan, színészek és nézők, tükrök között élünk. Nézzük magunkat reménykedve, hogy képesek vagyunk-e még rabul ejteni, befolyásolni másokat, és szorongva fogyatékosságaink miatt, amelyek esetleg lerontják a sugározni vágyott képet. A reklámipar szántszándékkal ösztökél rá, hogy fordítsunk minél nagyobb figyelmet a megjelenésre."
(Christopher Lasch: Az önimádat társadalma. Fordította: Békés Pál)

Ma csak ennyi. A válság tovább tart, nem csak a tőzsdei, a személyes is. Megnézzük, mit hoz a holnap. Addig is ide a tükröket.