nyár!

én nem olyan tervekkel jöttem ide, hogy megváltom a világot. én csak jöttem, mert el akartam jönni. és tényleg, nem lehet a világot megváltani.

de rájöttem, hogy az élet, akármennyire is fáj, de csak megosztva teljes, csinálhatsz te bármit egyedül, nem lesz értelme, mert magaddal tudsz emlékezni, de mégis az emlékezéshez egy másik ember is kell, aki veled együtt érez, és lehet, hogy máshogy, de mégis veled élte át ugyanazt.

tegnap este óta, mióta egyedül sétáltam a városban teljesen depressziós a hangulatom.
sétáltam a magamutogatós, csillogós Párizsban, a nagy divatmárka boltok előtt és üres voltam, nem érdekeltek, figyeltem az embereket, akik legszebb ruháikat vették fel az éjszakai sétájukhoz, és megálltak minden kirakat előtt. nem voltam közéjük való. nem éreztem jól magam.

tovább mentem, elértem a louvre-t, onnan ki a szajna partra, mert ott le lehet ülni és nézni a vizet. de nem tudtam leülni, mert egyedül voltam és nagyon zavart, hogy körülöttem rengeteg ember van. átkoztam magam, miért nem egy sokkal nyugodtabb részre mentem, tudtam, hogy a louvre mellett éjszaka rengetegen vannak. nem ültem le sehova, csak mentem tovább.

megállított valaki, és szinte elzavartam. pedig máskor biztosan nem tettem volna. nem volt kedvem, hangulatom hozzá. megkerestem a metrót, hazafelé mentem. operánál leszálltam, innen majd gyalog. pont elég lesz a hazaútig a két szál maradék cigi. és úgy szívtam el őket, hogy közben mentem. nem úgy, ahogy terveztem, amiért elindultam, ki a szajna partra, figyelve közben a tömeget, az embereket, akiknek jó kedvük van. egyszerűen nem tudtam elvegyülni közéjük.

mentem és közben. és elfogyott. és mentem. és nem figyeltem. és hazaértem. és még nyomorultabbul éreztem magam. csak nem tudom, miért. miért?

miért lennék nyomorult? magam sem tudom a választ.