a hazáról

merre vagy? mikor tűntél el? mikor jött el az a pillanat, hogy azt mondtam, nem?
egyáltalán, volt-e olyan pillanat, hogy nem?
hogy azt mondtam, nem?
nem, nem volt.
a hazám maradsz, mert ott születtem, ott nőttem fel, ott lettem az ami. ott sírtam először. először csodálkozástól és fájdalomtól, mert a világra jöttem.
aztán azért, mert akaratos voltam, és megindultak bennem az életösztönök, hogy nem akarok meghalni, éhenhalni, egyedül maradni, hogy gyere ide és foglalkozz velem. önző voltam és sírtam. de nálad sírtam először testi fájdalomtól, mikor fájt a pofon, amit az anyai kéz adott. dacból, mert csakazértsem. lelki fájdalomból, mert jó volt sajnáltatni magam. minden könnycseppemet te kaptad. ott voltál velem, akkor is, ha nem éreztem.
ott tanultam meg mindent, amit most tudok. emlékszem, mikor először visszafelé számoltam tíztől. mennyire büszke voltam. emlékszem az első iskolai napomra, amikor megint majdnem sírtam, mert egyedül maradtam. emlékszem a játékokra az udvaron. mind mind a te földeden volt.
emlékszem arra, amikor a gimiben ténylegesen sírtam az első napon, mert nem úgy alakult, ahogy én szerettem volna.
emlékszem arra, mikor csupán egy nagy darab papírként, de mégis kiraktunk a szoba falára. emlékszem azokra a föci órákra, amikor a térképbe bambulva néztelek, tanulmányoztalak.
emlékszem arra, mikor utazásokkor átléptük a határodat. mikor hirtelen minden újra magyar lett. az én nyelvem. az összes tábla, a boltok feliratai, a reklámok az út szélén.
emlékszem a szobámra. ami kicsi, zsúfolt, nem is igazán az enyém, de ott nőttem fel. mikor mindenkit utáltam magam körül, aki bent volt rajtam kívül.
mindenre emlékszem, amit te adtál.
a földedre, hogy mennyire nyomott, a kiálló gyökerekre a sátorban.
a vizeidre, a balatonodra, a dunádra, tiszádra. itt van mind a fejemben. és szeretek ezekre emlékezni. itt vannak velem, kitörölhetetlenek.
emlékszem a barátaimra, akik szintén otthonra leltek benned. akiket nagyon szeretek, és most is ott vannak veled. vigyázol rájuk, akkor is ha nem aranyból van a kerítésed.

és mégis mi ez az érzés? miért érzem azt, hogy hiába adtad mindezt, ezt a rengeteg emléket, hiába formáltál azzá ami lettem, miért van mégis az, hogy megkérdőjelezem, hol van a hazám?

hol van a hazám? ahol a családom? a barátaim? a szeretteim? ahol én vagyok? ahol szeretek lenni? ahol boldog vagyok?

persze mindig magyar maradok. mindig, és büszkén, viselni fogom a nemzetiséget, amit adtál. de ettől már a hazámnak is mindig neked kell lenned?

és ha én azt érzem, hogy rútúl elárullak, és más hazát akarok magamnak? egy újat?

hogy ezt az új hazát is magaménak akarom érezni? és azzá formálni, ami talán sosem lehet? mert nem tud olyan emlékeket adni, amit tőled kaptam. soha nem lesz te.

megerőszakolom, ráerőszakolom magamat, hogy elmondhassam, haza.

megcsalsz-e te is engem, ahogy én tettem veled?
elhagyhatlak-e valaha is? olyan szoros a kötelék köztünk, mint egy el nem vágott köldökzsinór.
de elvághatom-e?
élhetek-e egyszer valaha is nélküled? mással?

lecserélhetem-e a hazámat?

és le akarom-e cserélni a hazámat? le akarlak-e cserélni? le tudlak-e cserélni?