mecset

la mosquée de Paris

álom

ma olyan hülye álmom volt. otthon voltam pesten. de mégsem otthon, mert éppen ebben a házban voltam, amiben párizsban lakom. de mégis otthon voltam. és egyszer csak elkezdtek rázkódni a falak, a föld... nagyon nagy földrengés volt, ezért mi kiszaladtunk az utcára, hogy nehogy ránk dőljön a ház. és akkor elnéztem oldalra és láttam, hogy a zuglói ház összeomlik. hogy nem bírta a földrengést. körülöttünk még rengeteg ház összedőlt, de én elkezdtem bőgni, hogy most hol fogok lakni, az nem lehet, hogy összedőlt a ház! és hogy a nővérem állatai is bent voltak a lakásban, azt tudtam, hogy a nővérem nem volt ott, ezért érte nem aggódtam.
de nem tudtam elfogadni, hogy nem lesz többé pesti lakásom. hogy nem lesz pesten hol laknom. hogy egész nyáron miklóson kell majd laknom. nagyon rosszul éreztem magam.

aztán felébredtem. és nem volt földrengés budapesten, legalábbis az index szerint. és nagyon bánt az álmom.

sokadik

és az egésznek olyan hazamenős illata van.
az egész városnak.
hogy mindjárt vége, hogy mindjárt budapest.

ma volt a búcsú búcsú partija annienál, az egyik tanárunknál. sajnos nagyon kevesen tudtunk csak elmenni, de azért így is jó volt, és tényleg olyan furcsa, hogy valakiket, soha többé az életben lehet, hogy nem fogok látni. soha. pedig rengeteg ember van, akit soha többé nem fogok látni, de róluk tudom. hazamennek barbadosra, iránba, koreába, istentudja hova, lehet, hogy éppen csak magyarországra, vagy itt maradnak párizsban, de valószínűleg mégse fogunk többet találkozni.

és az egész városban az otthon illata száll.
még akkor is, ha az otthonnak nincsen kifejezett illata.

le dernier jour de l école

ma volt a suli utolsó napja. mondhatnám, hogy szomorú volt, de nem volt az. mondhatnám, hogy egy icipicit meghatott, de nem igazán. pedig szerettem suliba járni, abba a suliba járni, szerettem az ottani embereket.
és persze megbeszéltük azokkal, akik maradnék még Párizsban, hogy akkor szeptembertől tartjuk a kapcsolatot, és majd találkozunk... ki tudja.
a lényeg, hogy véget ért az iskola.

vajon fogok még önszántamból a magyar intézet felé menni?
most már semmi sem fog igazán a balparthoz, a hatodik kerülethez, a rue de rennes-hez, a saint-germainhez, rue bonaparte-hoz, a luxembourg kerthez, a város legjobb pékségéhez, a 12-es metróhoz, a hétfő hajnali leckecsinálásokhoz, a kedvenc pénteki (ezért-még-2óra-alvással-és-kissé-másnaposan-is-megéri-bemenni) órákhoz, a kis magyar közösséghez, a néhány nagyon idegesítő emberhez, a zadig&voltaire kirakathoz, az american apparel bolthoz, a café de flore-ról való álmodozáshoz, peterhöz, a mindig mosolygós barabadosi suedihoz, akivel ma reggel együtt néztük bent a suliban a szexésnewyorkot javieren, az ajtóhoz, ami hiába automata, sose nyílik ki... kötni.

azt hiszem mégis kicsit meghatódtam. fél évig oda jártam.

mozii

hát igen, végre eljött a pillanat, hogy ezt is bejelentsem... (a háttérben dobpergés hallatszik)

az a hely, ahol minden nap elmegyek, mikor jövök haza a melóból, híres filmhelyszín! és erre csak nemrég jöttem rá, egy könyvből, ami a filmben szereplő helyszínekről szól. na és mégis melyik film tisztelte meg a rue de Madrid és a rue du Rocher utca kereszteződésében lévő hidat?

Paris je t'aime.

egy film, ami mindenkinek kötelező, még a szirupossága ellenére is.

és íme az a kisfilm, ami pontosan itt játszódik:



(már csak az a vicces az egészben, hogy hét éve, a gyűrűk ura lázam idején teljesen odavoltam elijah woodért, erre meg kiderült, hogy ugyanazokon a lépcsőkön zuhant le, mint amiket én káromkodva szoktam megmászni, ha véletlenül felmegyek a hídra, és nem csak alatta suhanok el.)

és most íme a képek arról, hogy is néz ki a helyszín valójában:




semmi szemetes, csak növények... :) (egyébként a lépcső a motornál van)

















és a lépcső ahol szépen legurult.
















de persze nem ez az egyetlen helyszín a filmben, ahol sokszor járok. egy másik is itt van egy köpésnyire, a parc monceau mellett. de arról még nincs képem. (és videót se találtam a youtube-on)

gauloises

én, xyz, a francia gazdaság lelkes támogatója vagyok. büszkék lehetnek rám, mert az ő kekszeiket, tojásaikat eszem, és most már az ő dohányukat szívom. (kivételt képez az alma, mert az dél-amerikai, meg a csoki, mert az svájci (de ez inkább kérdőjeles))

hoppá

vihar előtti csend.
holnap kezdődik a 2009-es év nyári soldes-ja...




(ez a párizsi metró zenéje. nekem legalábbis, imádom ott hallgatni. ha forgatnék egy filmet, amikor a metróban játszódna párizsban, biztos ez menne alatta)

zene ünnepe

jelentem, túléltem a tegnap estét, ma hajnalt!
annyira jó volt, bár az idő lehetett volna sokkal sokkal jobb is, de ugye mindent nem lehet.

szóval krisztivel elindultunk, aztán persze, pisilnem kellett (mi ez a folytonos pisilhetnék az utóbbi időben?!), úgyhogy beültünk a starbucksba.
aztán irány a belváros, Marais, az egyik kedvenc környékem, a kis utcáival, alacsony házaival, zsidó konyháival, meg a sok meleggel.
és mivel egy csomó bolt vasárnap lévén mégis nyitva volt, ezért hát lázasan kerestünk műbőr kabátokat, mert mindketten rájöttünk, hogy nekünk ez KELL, év szerdán kezdődnek a leárazások, addig felmérjük a terepet. találtunk is, nem is drága már most sem, de szörnyen nézett ki mindkettőnkön...

na szóval egyébként a zene ünnepe: minden utcasarkon önjelölt zenészek, vagy dj-k voltak, mentél 20 métert, újabb banda játszott, teljesen más zenét. mindenhol rengeteg ember, mindenki vidám, nem nyomorogsz, nem lökdösődnek. az utcán táncolnak.

aztán elmentünk már fene tudja merre, a lényeg, hogy végül a Canalnál kötöttünk ki, ahol találkoztunk azeddal, kriszti francia barátjával, és az ő rengeteg spanyol barátjával. utána megérkezett rose is, a brazil lány a nyelvsuliból, aztán meg átmentünk a canal másik oldalára, ahol egy dj nagyon jó zenéket kevert, és kettőig ott táncoltunk.

már annyira hiányzott, hogy hullafáradt legyek a táncolástól. meg a táncolás is nagyon nagyon hiányzott.

most meg készülnöm kellene a suliba, de nem megy. még a házit sem csináltam meg (nem is fogom). gyerünk már, kapd össze magad, mi az neked, hogy csak 3 órát aludtál??!!

a hazáról

merre vagy? mikor tűntél el? mikor jött el az a pillanat, hogy azt mondtam, nem?
egyáltalán, volt-e olyan pillanat, hogy nem?
hogy azt mondtam, nem?
nem, nem volt.
a hazám maradsz, mert ott születtem, ott nőttem fel, ott lettem az ami. ott sírtam először. először csodálkozástól és fájdalomtól, mert a világra jöttem.
aztán azért, mert akaratos voltam, és megindultak bennem az életösztönök, hogy nem akarok meghalni, éhenhalni, egyedül maradni, hogy gyere ide és foglalkozz velem. önző voltam és sírtam. de nálad sírtam először testi fájdalomtól, mikor fájt a pofon, amit az anyai kéz adott. dacból, mert csakazértsem. lelki fájdalomból, mert jó volt sajnáltatni magam. minden könnycseppemet te kaptad. ott voltál velem, akkor is, ha nem éreztem.
ott tanultam meg mindent, amit most tudok. emlékszem, mikor először visszafelé számoltam tíztől. mennyire büszke voltam. emlékszem az első iskolai napomra, amikor megint majdnem sírtam, mert egyedül maradtam. emlékszem a játékokra az udvaron. mind mind a te földeden volt.
emlékszem arra, amikor a gimiben ténylegesen sírtam az első napon, mert nem úgy alakult, ahogy én szerettem volna.
emlékszem arra, mikor csupán egy nagy darab papírként, de mégis kiraktunk a szoba falára. emlékszem azokra a föci órákra, amikor a térképbe bambulva néztelek, tanulmányoztalak.
emlékszem arra, mikor utazásokkor átléptük a határodat. mikor hirtelen minden újra magyar lett. az én nyelvem. az összes tábla, a boltok feliratai, a reklámok az út szélén.
emlékszem a szobámra. ami kicsi, zsúfolt, nem is igazán az enyém, de ott nőttem fel. mikor mindenkit utáltam magam körül, aki bent volt rajtam kívül.
mindenre emlékszem, amit te adtál.
a földedre, hogy mennyire nyomott, a kiálló gyökerekre a sátorban.
a vizeidre, a balatonodra, a dunádra, tiszádra. itt van mind a fejemben. és szeretek ezekre emlékezni. itt vannak velem, kitörölhetetlenek.
emlékszem a barátaimra, akik szintén otthonra leltek benned. akiket nagyon szeretek, és most is ott vannak veled. vigyázol rájuk, akkor is ha nem aranyból van a kerítésed.

és mégis mi ez az érzés? miért érzem azt, hogy hiába adtad mindezt, ezt a rengeteg emléket, hiába formáltál azzá ami lettem, miért van mégis az, hogy megkérdőjelezem, hol van a hazám?

hol van a hazám? ahol a családom? a barátaim? a szeretteim? ahol én vagyok? ahol szeretek lenni? ahol boldog vagyok?

persze mindig magyar maradok. mindig, és büszkén, viselni fogom a nemzetiséget, amit adtál. de ettől már a hazámnak is mindig neked kell lenned?

és ha én azt érzem, hogy rútúl elárullak, és más hazát akarok magamnak? egy újat?

hogy ezt az új hazát is magaménak akarom érezni? és azzá formálni, ami talán sosem lehet? mert nem tud olyan emlékeket adni, amit tőled kaptam. soha nem lesz te.

megerőszakolom, ráerőszakolom magamat, hogy elmondhassam, haza.

megcsalsz-e te is engem, ahogy én tettem veled?
elhagyhatlak-e valaha is? olyan szoros a kötelék köztünk, mint egy el nem vágott köldökzsinór.
de elvághatom-e?
élhetek-e egyszer valaha is nélküled? mással?

lecserélhetem-e a hazámat?

és le akarom-e cserélni a hazámat? le akarlak-e cserélni? le tudlak-e cserélni?

a hét

tehát akkor mi is történt igazából a héten?

végigcsináltam egy expressz-turbó tojásdiétát... blőőő
három napig csak főtt tojást ettem. blőőő
de legalább volt haszna, ezért jövőhéten újra nekiállok, három nap egyáltalán nem hosszú idő.

aztán nem kellett dolgoznom sem kedden, sem szerdán. éljen!
így hát szerdán elmentem a Louvre-ba végre, éljen!
megnéztem az összes olasz és spanyol festőt, meg néhány franciát, éljen!
és mégis legjobban az a kis terem tetszett, ahol kb 5 angol festmény volt...
jövőhéten is visszamegyek, és akkor végignézem a hollandokat meg a franciákat. éljen!
aztán jöhet rendesen a többi része is, ha már ingyen van!

jövőhéten vége a nyelvsulinak, mindenki érzi már, mindenki nyaralna már, mégis szinte egész héten esett az eső, és hideg volt. hol itt a nyár?

az elle-ben Budapestről volt egy cikk.

pénteken tartottam egy kiselőadást a suliban a magyar nyelv történetéről, és mindenki szerint jó volt, fejből mondtam az egészet, nemhiába, vagy ötször meg kellett tanulni a gimiben... úgyhogy végre büszke voltam magamra, meg a francia tudásomra is.

tegnap, vagyis pénteken krisztivel elmentünk sétálni este. meg kávézni beültünk valahova, meg jót beszélgettünk. tök furcsa, hogy itt szinte minden ismerősöm idősebb, mint én. inkább mindenki közelít a 30-hoz. és egyáltalán nem zavar, ugyanolyan jól elvagyok velük, mint a velem egyidősekkel. pedig azelőtt sose barátkoztam idősebekkel...

ma voltunk kriszti-norbi-én szentháromság a place des vosges-on, ami gyönyörű, árkádos házzal körbevett tér, ott bementünk Victor Hugo házába, ami egy ingyenes múzeum, utána meg gyorsan megnéztük a Picasso múzeumot, ami szintén ingyenes volt, gondolom azért, mert teljesen fel van túrva. ugyanis július elején bezárják munkálatok miatt 2 évre. de olyan híres festményekkel találkoztam ezen e héten, át kell értékelnem az egészet.
és az a furcsa, hogy eddig nem voltam oda Picasso műveiért. sőt nem tetszettek igazán a XV-XVI-XVII. századi olasz festmények sem. de most, hogy élőben, rendesen alaposan, nem sietve megnéztem őket, teljesen a hatásuk alatt vagyok. Picasso tényleg egy zseni volt. és nem túlzok. ezt tényleg élőben látni kell. egy fotó sose fogja átadni azt, ami tényleg ott van előttem a vásznon. emlékszem egyszer a rajz óránk gimiben valamiért a klubban volt. és éppen akkor vettük "művtöriből" (művészettörténetnek álcázott semmi) Picassot. és emlékszem, hogy Kosch bácsi milyen ámulattal beszélt Picassoról és mutatta a gitáros festményeit. én meg csak bambultam ki a fejemből, hogy ez most miért olyan nagy szám? mi van benne olyan érdekes? jó persze, jó elgondolás, de attól még?

aztán ma még voltunk a televízijóban, voltam igazi politikai vitaműsor (ilyen miért nincs otthon? annyira érdekes volt!) felvételen néző, majd (lehet) belinkelem, ha lesz a neten. pont beültettek minket a beszélők mögé, fiatal lányok, gyertek ide! na kösz, kialvatlanul, sminktelenül, mosandó hajjal... nagyon jól nézhettünk ki...

holnap meg a zene ünnepe, egész délután-este-éjszaka-hajnalban buli lesz Párizsban, mindenhol zenészek, koncertek, emberek, tömeg, jókedv, vidámság... legalábbis elvileg. majd meglátjuk...

azt hiszem ez volt a heti summa summárum, jó éjszakát gyerekek!

nőiség

...és akkor végre valahára (vettem és) kipróbáltam a műanyag applikátoros tampont.

költői kérdés

ha véletlenül egy eszement kurátor azt találná ki, hogy az lesz a kiállítása, hogy egy embert beültet egy forgalmas utca egyik kirakatába, aki onnan néz kifelé, akkor felmerül a kérdés: melyik az igazi kiállítás? a kirakatban ülő ember, vagy a kirakaton kívüli többi ember, aki megáll és nézi?

heh?

na de miért van az, hogy amikor már úgy érzem, hogy igen, látható eredménye (vagy legalábbis én beérzem) van annak, hogy ténylegesen kiskupac rizsen és müzlin élek, akkor elmegyek a boltba és veszek egy üveg nutellát?!

mi, hogy mi?

ma templomban voltam misén.
igen, tényleg.
na de kezdem az elején.

úgy volt, hogy mióta elsőáldozó voltam (és nem is olyan rég, kb 5 éve... na jó az rég, de mint általában az elsőáldozók 10 év körül vannak, kicsit kilógtam a sorból...) nem voltam misén. ha templomba mentem az vagy esküvő miatt volt, vagy turista voltam. és eléggé bántott is a tudat, hogy megkeresztelkedtem, én választottam azt a vallást, jártam miatta hittanra, és még bérmálkoztam is, és azóta semmi. még csak igazán hitem sincs.
aztán itt volt Klára, aki mondta, hogy neki néha szüksége van rá, és elmegy. és elgondolkoztatott. néha nekem is jó lenne. vagy csak úgy beülni egy templomba, magamban. még ha nem is Isten miatt, hanem önmagam miatt, a csend miatt. a béke miatt, ami a templomokban van.
és akkor jött Tibi vissza, most pár napra. és egyik pillanatomban ezt elmondtam neki, ő meg kapott az alkalmon, oké menjünk el misére! úgyhogy ma elmentünk misére.
és pont elsőáldozás volt.
de nem álltunk be a sorba az ostyáért. de szép volt. bár nem mondanám, hogy segített bármiben is. hogy kitisztultam volna, de jól esett. úgyhogy lehet, hogy mostmár néha magamtól is rászánom magam.
tehát ma tényleg misén voltam. és ezt most úgy írom, mintha valami istentelen nagy ateista lennék, pedig egyáltalán nem.

c'est trop difficile

de me lever le matin...

hiába cseréltem le az over the rainbowt a pussycat dollsos when i grow upra (igen! a himnusz!), hiába kezdődik úgy a szám, hogy azonnal kipattannak a szemeim (na nem szó szerint), akkor is simán továbbalszom. úgy látszik eddig sem a zenével volt bajom, hanem magával a felkeléssel...

(most jut eszembe, bezzeg a Beatles Helpjére azonnal felébredtem, bát az nem ébresztő volt, csak simán csörgött a telefonom... és oh, felkelés után rögtön franciául beszélni... mégis sikerült)

hárompont

mindig a holnapért, a holnaputánért, vagy azutánért élek. tudom, hogy nem normális. pedig igazán ki kellene élveznem, hogy most most van. nem holnap. holnap lehet, nem tudok majd felkelni. lehet, hogy nem is lesz holnap: éjszaka felrobbantják alattam a házat és meghalok. vagy egyszerűen csak elalszom, és tényleg nem kelek fel. lehet holnap sem lesz semmi, amit várnom kéne. mennyire vártam a mát is, és miért? a semmiért. most várom a holnapot.
csütörtök-péntek a két kedvenc napom.

szombat esti láááz

na szóval az úgy történt, hogy kedves Bé meglátogatott itt páriban, még valahogy május elején. és akkor találkoztunk Stephanenal, aki Bé nagyon nagy cimborája még Máltáról (ha már ilyen nemzetközi emberek vagyunk, emeljük ki jobban: Máltáról), aztán Bének sajnos otthon fontosabb teendői akadtak, olyan mint egyetem, meg kapcsolat, meg maga az 5 napra elhagyott élete, ezért hazament. stephane meg nemrég elhívott a kis házipartijába, ami tegnap volt. kint a fenében. vagyis valahol vidéken. de erőt vettem magamon, és olyan mint, hogy kurvára nem ismerek senkit (még a házigazdát se), egy órát kell utaznom, hogy kiérjek (milyen fura, hogy hozzászokik az ember a kényelemhez, mikor most jövök rá, otthon csupán másfél óra, hogy bejussak a belvárosba, otthonról, vagyis nem Zuglóból, és azért ez sokkal messzebb van, mint az a 10 km Pesttől...), tehát elindultam, kivonatoztam, közben megcsodálhattam messzről az eiffel tornyot, meg a bois de boulogne-t, na jó, meg egész Párizst nyugatról, a dombokról (na ott aztán nagyon drága lehet egy ház), meg belestem a versailles-i kastély kertjébe is, szintén a vonatról, hogy aztán megérkezzek, görccsel a gyomromban a parti helyszínére.
és persze, kihasználva a helyzetet, én voltam az egyik (!) külföldi érdekesség, elég nemzetközi lett egyébként a buli, mert kb 25 emberből 3 külföldi volt (egy orosz, egy német, és én, mint magyar), és rajtam kívűl az összes lány magassarkúban, ezért nagyon szégyelltem magam (holnap körbenézek magassarkú ügyben már, mert az olcsó hundem vászoncipőm kilóg a sorból...), volt egy magát partifotósnak kinevező ázsiai julien, aki nagyon viccesen táncolt, kis mitugrász volt, és egy táncoltunk együtt, az orosz elhívott valami egyetemi összejövetelükre, persze aztán semmi elérhetőséget nem cseréltünk, volt egy francia, aki megtudta, hogy magyar vagyok, azonnal odajött, hogy SZIA! és tényleg magyarul mondta, nem fordítottam. mert hogy van nem tudom hány magyar ismerőse, meg hogy minden nyáron megy Budapestre, akár több hónapra is (!) imádja Bp-et, reméli majd tanulhat a BME-n és a többi, ja meg aug végén megint jön, szal ha akkor még itthon leszek, akkor kontakt (na persze, hahha). az egyik lány, Anne, felajánlotta, hogy aludhatok nála, mert ha elmegy az utolsó vonat, nehéz hazajutni párizsba, és kb 3 körül elindultunk, bár stéphane mondta, hogy direkt úgy rendezte a fönti szobákat, hogy ott tudjunk aludni, de eljöttünk, úgyhogy anne-nál aludtam, aki reggel kikísért a vonathoz, ami jó messze volt (és végre sütött a nap! és nem volt farkasordító, na de ez mégis milyen nyár?!, hideg!). aztán hazajöttem, és megpróbáltam magamhoz térni, mert elég álmos voltam. meg csokihiányom támadt, gondoltam vasárnap lévén, minden bolt zárva van, lemegyek a metróhoz és nem érdekel,veszek a drága automatából. na a drága automata elnyelte a 2 eurósomat. ezek után annyira feldühödtem, hogy csakazértis lejártam a lábam egy nyitva levő boltért, és vettem magamnak csokit.
ja és az este tanulsága? nem muszáj magassarkút húzni, hogy sokan veled akarjanak táncolni :) de akkor is kell egy!!! mert én lány vagyok, és már elég idős hozzá. meg ez indispensable.
(a képhez nem fűznék magyarázatot)

telefonbeszélgetés

sikeresen végighallgathattam vacsi közben egy kihangosított telefonbeszélgetést. ha nem ott ült volna mellettem Amandine, és csak hallottam volna az egészet, azt hi(he)ttem volna, hogy valami 16 éves lányok beszélgetnek.
-De hidd el, Greg beléd szerelmes!
- Nem, biztosan nem. De én amúgy is Paulba vagyok szerelmes!
- De Paul meg Andreát szereti, ma mondta nekem a szünetben!
- De Andrea is szerelmes Paulba! Akkor most mi lesz?
- Andrea csak mondja, hogy szerelmes Paulba, ne aggódj, tudom, hogy Andrea még mindig Léoba szerelmes!
- De Léo meg beléd szerelmes!
- Gondolod?
- Amandine, ezt mindenki tudja!
- Á , szerintem nem szerelmes belém. Egyébként is azt hiszi, hogy én Gregbe vagyok szerelmes! De hát mondtam neki, hogy Greg csak a legjobb barátom! Greg egyébként meg úgyis beléd szerelmes!

Mindezt úgy (persze közbe sokkal több szerelmi szálra derült fény), hogy Amandine és Léo óriási szerelméről szerintem már az egész város tud. Sőt Léo még szívecskék plüssmackót is vett Amandine-nak, I Love You felirattal. Amandine ezzel a macival alszik, meg azzal a High School Musicales pólóval, amit Léo egyszer (véletlenül) megfogott.
Ja és csak 10 évesek...

200.

Amandine ma igazán szerencsés kiscsajnak mondhatná magát, ha elmondtam volna neki, hogy milyen jó állásajánlatot kaptam a parkban. 20 euró óránként, ha vigyázok egy kb 30 éves pasira. mert kérdezte, hogy tudok-e neki segíteni. mondom mondja, aztán meglátjuk. azt szeretné megtudni, hogy mit csinálok ma este. mondtam neki, bocs, de ma este melózom. (hirtelen azt hittem péntek van, és akkor van esti babysitt). kérdezte mit. mondtam gyerekre vigyázok. és akkor mondta, h vigyázzak rá, 20 eurós órabérrel. rámosolyogtam és mondtam, hogy bocs, de szeretem a munkám.
eközben Amandine cigit fogdosott a kisebbik nővére pasijáét, kb tőlem 10 lépésnyire. vagy annyira se.
hogy mennyire szerencsés ez a lány!

(pedig nem is volt ronda, undorító férfi. egyszerűen egyszerűbb amandinera vigyázni)

egy nagy arconcsapás

vki üssön le, kérlek...

felejtsem már el, ez a vonat már rég elment, sőt balesetet szenvedett, mert az egyik szakadékban rosszul építették meg a hidat és lezuhant. sőt nem is építettek viaduktot. egyszerűen beleszáguldott a semmibe.

(és jaj mennyire szeretek én táncolni!)

könyörgés

kérlek kérlek, add, hogy ne kelljen.
kérlek kérlek, add, hogy el tudja intézni nélkülem.

kérlek!

(miért nem válaszol? annyi, hogy je vois és három pont nem mond nekem igazán semmit!)

nyár!

én nem olyan tervekkel jöttem ide, hogy megváltom a világot. én csak jöttem, mert el akartam jönni. és tényleg, nem lehet a világot megváltani.

de rájöttem, hogy az élet, akármennyire is fáj, de csak megosztva teljes, csinálhatsz te bármit egyedül, nem lesz értelme, mert magaddal tudsz emlékezni, de mégis az emlékezéshez egy másik ember is kell, aki veled együtt érez, és lehet, hogy máshogy, de mégis veled élte át ugyanazt.

tegnap este óta, mióta egyedül sétáltam a városban teljesen depressziós a hangulatom.
sétáltam a magamutogatós, csillogós Párizsban, a nagy divatmárka boltok előtt és üres voltam, nem érdekeltek, figyeltem az embereket, akik legszebb ruháikat vették fel az éjszakai sétájukhoz, és megálltak minden kirakat előtt. nem voltam közéjük való. nem éreztem jól magam.

tovább mentem, elértem a louvre-t, onnan ki a szajna partra, mert ott le lehet ülni és nézni a vizet. de nem tudtam leülni, mert egyedül voltam és nagyon zavart, hogy körülöttem rengeteg ember van. átkoztam magam, miért nem egy sokkal nyugodtabb részre mentem, tudtam, hogy a louvre mellett éjszaka rengetegen vannak. nem ültem le sehova, csak mentem tovább.

megállított valaki, és szinte elzavartam. pedig máskor biztosan nem tettem volna. nem volt kedvem, hangulatom hozzá. megkerestem a metrót, hazafelé mentem. operánál leszálltam, innen majd gyalog. pont elég lesz a hazaútig a két szál maradék cigi. és úgy szívtam el őket, hogy közben mentem. nem úgy, ahogy terveztem, amiért elindultam, ki a szajna partra, figyelve közben a tömeget, az embereket, akiknek jó kedvük van. egyszerűen nem tudtam elvegyülni közéjük.

mentem és közben. és elfogyott. és mentem. és nem figyeltem. és hazaértem. és még nyomorultabbul éreztem magam. csak nem tudom, miért. miért?

miért lennék nyomorult? magam sem tudom a választ.