kapcsolat

Vannak emberek, akiket nem tudok hová besorolni. Vannak emberek, akik kifejezetten idegesítenek. Vannak emberek, akikkel, ha tehetném, nem találkoznék, mert még egyedül is jobban érzem magam. Vannak emberek, akik, bár nem tehetnek róla, mégis zavar a kinézetük, az arcuk, a testük. Vannak emberek, akikről már egy kép alapján meg tudom mondani, hogy vele nem tudnék összebarátkozni. Vannak emberek, akiknek van egy két olyan beszólásuk, hogy feláll a hajam. Vannak emberek, akik ezek mind egyszerre, sőt általában, ha egyik igaz rájuk, akkor a többi tulajdonság is azonnal rá száll.
Ez most igazságtalan, de akkor is ez van.
Biztosan létezik olyan ember, aki ugyanezt gondolja rólam. Egészségére, nem kötelező mindenkit szeretni.
De van olyan ember, aki ezen tulajdonságokon felül rám van hagyva. Aki ezen tulajdonságokon felül, amiket valószínűleg ő nem érez, én meg nem fogom vele éreztetni, mégis közeledni akar felém.
Itt vagyok, vagyunk Párizsban. Magyarok. Kevés embert ismerünk, de azokhoz ragaszkodunk. Legalábbis sokan így vannak ezzel. Olyan emberekkel barátkozunk, akikkel lehet otthon soha nem is állnánk szóba. Furcsa emberekkel. Akikről tudjuk, biztos aranyos, de köszi, vannak barátaim, akik nagyjából velem egy "szintet" képviselnek. És durva ezt kimondani, de tényleg így van.
Én mégis megpróbálok szelektálni. Mégis megpróbálom azokat az embereket kiválasztani, akik akár otthoni barátaim is lehetnének. És valószínűleg ezért van az, hogy a hétvégéken inkább egyedül mászkálok, egyedül járok vásárolni, mert legalább magamat már ismerem eléggé, a saját gondolataim csak néha ijesztenek meg, és nem kell másnak lennem.
De itt van ez a lány. Szonja mutatta be, neki meg egy negyedik lány. Kedves, persze. De furcsa. És nem ismer sok embert. Mikor szóba hozom, hogy ide szoktunk járni a többiekkel, meg itt voltunk, meg ott, akkor látom, hogy vágyakozó szemekkel les rám, hogy ő is szeretne. De én meg nem szeretném. Mert van olyan ember, akiről a fenti bekezdést írtam. És ő olyan, akármilyen igazságtalannak, erősnek, durvának is hangzik, hogy így leírok valakit. Egyszerűen idegesít. Egyszerűen nem akarok vele találkozni. Egyszerűen nem tudom lerázni. Ha mégis, rosszul érzem magam. Ezért inkább találkozom vele. Ezért inkább eljátszom, hogy persze, barátnők lehetünk, akár erre a kis időre is. Ezért inkább rosszul érzem magam.
És furcsán nézem Szonját. Mert Szonjától a lány mondhatni még messzebb áll, mint tőlem, ő mégis hívja ide-oda, sőt mindenhova. És látszik, hogy nem sajnálatból.
Ezek után tudom, hogy bennem van a hiba. Hogy toleránsabbnak kellene lennem. Hogy nem kellene a többi embert leírnom, hiszen ők is ugyanolyanok. Esélyt kell adni, és nem azt várni, hogy mikor megy már haza. Hiszen itt vagyunk, bezárva egy idegen országban, össze kell tartanunk, nem? Egy anyanyelvünk van.
És mégse megy nekem.
Nagyon nem.