paris!

itt vagyok, ulok a sarokban a gép elott, gé alszik még az àgyban, az uj ikeàs, gyonyorû àgynemûben. és elérkezett az év utolso napja, és tartanék egy év összefoglalot, de egy kézzel (a màsik gé kezében van, fuj de nyàlas) és francia billentyuzettel elég teljesithetetlen feladat. majd késobb.

316.

uj gép (vagyis apué, francia billentyuzettel), mindjàrt indulunk a reptérre, mindjàrt viszlàt Magyarorszàg. csak gondoltam màr irok valamit, mert olyan rég nem frissult... (piszkosul hiànyoznak az ékezetek)

itthon!

szóval hazaértem, ami kalandos volt, meg nem is... és azóta is csak gyűjtöm a kalandokat, és fáradt vagyok, úgyhogy majd holnap kifejtem... remélem...
most találnom kell egy fodrászt, aki jó, nem nagyon drága, és csak úgy besétálhatok hozzá... létezik az ilyen?

az egy dolog, hogy eddig fájt a torkom, ebből adódóan beszélni nem tudtam (a francia annyira egy toroknyelv), nyelni nem tudtam, és lázas voltam. de az, hogy e mellé már két nap óta két bölcsességfogam is úgy döntött, hogy namármost ők helyet csinálnak maguknak az ínyemen (ahol már minden hely foglalt srácok!)!! ettől feldagadt a szám, az ínyem, már rágni sem tudok (beszélni még kevésbé), és borzalmasan fáj. és hiába veszek be fájdalomcsillapítót nem használ. és ez mekkora igazságtalanság, hogy van olyan ember, olyan mázlista, akinek nincs is bölcsességfoga! aki már az evolúció újabb lépcsőfokán áll! én miért vagyok ennyire maradi?! oh és azt elfelejtettem, hogy emiatt aludni sem tudok.

létezik-e Christopher Bailey-nél édesebb, cukibb divattervező?

képek: stylesightings

:::

:csak jelzem, hogy a k életbe, màr megint nincs otthon netem, pedig beteg is vagyok ezért nem szivesen mozdulok ki otthonrol (tényleg, làzasan nincs kedvem a minusz hàrom fokban sétàlgatni) ezért teljesen meg vagyok love, és most a nagyi netje se mukodik màr, hogy az életbe felejti el kedves jeanmichel befizetni az internet szàmlàmat. es akkor irtam nekik smst, h bocsi de nincs netem, erre semmi vàlasz... bmeg. persze ugye ha nekik kell vmi, azonnal vàlaszoljak, mii??? és legkozelebb csak hnap talàlkozom veluk... remek!

Harper's Bazaar ROMANIA?!!

szóval a románoknak van ilyenjük... (jó, tudom, nem az én korosztályomnak szól, de nekünk még mindig nincs ehhez hasonló, ezzel felérő DIVATmagazinunk...) azért ez igazságtalan.

champs elysées

friss képek, még melegek és ropognak. Gével voltunk a champs elyséen moziban, azután meg végigsétáltunk rajta, és végül elértünk a karácsonyi vásárba, ahol vettem forralt bort, mert a nélkül nem karácsonyi vásár a karácsonyi vásár, és Gé is megkóstolta, mert ő még sohasem ivott forralt bort. (mert itt náluk ez nem szokás, mint ahogy a karácsonyi vásár sem). és útközben eszébe jutott, hogy dehát pontosan itt van a bolt, ahol az anyja dolgozik (lancel táskabolt...) és benézett az ajtón, és jé az anyja pont ránézett, úgyh muszáj volt bemennünk. és eddig egy szülőjével, sőt egy rokonával sem találkoztam... és egy ilyen boltban mindenki kurva csinos. én meg majd megfagytam, az orrom tiszta piros a hidegtől, a hajamat össze vissza fújta a szél... de túléltem, és egész aranyos volt... de azért inkább más körülmények között találkoztam volna vele először, és mondjuk nem ebben a szerelésben (az anyja egy igazi francia nő, ez remélem mindent elmond... és az aggodalmaimról is mesél)
szóval jöjjenek a képek, mert már régen voltak. és mivel a gépem nem egy szuperszónikus fényképezőgép, és a vakuja eléggé gáz, ezért a képek minősége kritikán aluli. de ilyen párizs karácsonykor, tessék:

...

valami nagyon de nagyon nem jó. és nem lesz ez így jó. érzem, nemsokára túl sok lesz, és kitör belőlem... csak meg tudnám fogalmazni, hogy micsoda...

illetve, meg tudom. az, hogy nem történik semmi. és most nem arra gondolok, hogy egész nap ülök egyhelyben. és ugyanez volt a bajom otthon is. csak kicsit máshogy. úgy látszik ez elől az érzés elől nem menekülhetek.

eljöttem, otthagytam, elbúcsúztam, mert nem kellett. nem kellett az egyetem, nem érdekelt, nem volt hasznom belőle, nem éreztem magam jónak benne, nem találtam meg magamat a francia rendhagyó igék ragozásában, a nazális hangok kiejtésének útvesztőjében, a középkori krónikás irodalom megkerülhetetlen alakjai között, a szakralitás és annak kommunikációja meg a kurultáj népművelő mozgalma sem hatott meg.

eljöttem, tudtam, hogy itt nem lesz semmi. vegetálni fogok, nem lesznek barátaim, nem lesz családom, nem lesz kikhez fordulni. oké, fél év, átgondolom addig, mi lesz velem utána, mit akarok, tisztázódom. aztán egy év lett belőle, mert mégis maradni kéne, hogy legalább a nyelv miatt haszna legyen. és szerelmes lettem a városba. a város hirtelen helyettesített mindent, elfeledtette, hogy mit hagytam otthon, embereket akikhez túlságosan is kötődöm, pedig azt hittem erős vagyok. a családomat, azt, hogy egyáltalán nekem haza kell mennem. hogy nem ez az otthonom. elhitettem magammal, hogy ugyanmár, én egy európai polgár vagyok, és a 21. században pont ezt, a gyökértelenséget jelenti. egyszer itt, egyszer ott. az emberek, a tájak, városok, országok cserélődnek körülöttünk, és mi élvezzük a sokszínűséget. jött az egyetem. és a kudarc. mert nem az. mert olyan, mint otthon. nem találom magamat. hiába próbálok teljesíteni, nem jó. nem tudok. a hitem saját magamban egyre lejjebb. és dolgoznom kell. nagyon jó munkám van, megértő emberekkel, de azért mégiscsak ugráltatnak. mégiscsak egyik pillanatról a másikra döntik el, hogy akkor most kellek-e ma estére vagy nem.

és az egy évből még hozzájön egy félév. mert hátha a következő félév az egyetemen jobb lesz. hátha ahogy visszajön a nap én is erősebb leszek újra.

mert kijöttem, hogy elvegetáljak. de utálok vegetálni. azt akarom, hogy pörögjön. hogy pörögjek. hogy ne álljak meg. embereket akarok, akik keresnek, akiket én keresek. és mi vagyok én? semmi. ha ma meghalnék, nem lenne semmi. itt nem lenne semmi. otthon lenne valami. itt semmi. itt nincs semmi. itt csak én vagyok és az álmaim, a hitem, amit belefektettem a városba. az itteni életembe. csakhogy ez NEM élet.

vagy én vagyok túlságosan önző és sosem vagyok elégedett. sosem. akármi lesz, akkor sem leszek, tudom ismerem magam.

rájöttem, hogy mindig féltem. ez az egyetlen érzés, ami állandóan velem van. féltem megtanulni járni. nem is hagytam magam. nem jártam. aztán mikor biztos voltam magamban, hogy mostmár tudom, felálltam és elindultam. féltem az eleséstől. a fájdalomtól. félek az eleséstől. nem tudtam megtanulni úszni. féltem a víztől. sírtam, remegtem, nem tudtam a vízbe bemenni. féltem a haláltól, a fulladástól. nagyon féltem, rettegtem a kutyáktól. azután féltem az emberektől. mindig egyedül játszottam, sosem szóltam senkihez. nagyon hosszú időbe telt míg megtanultam biciklizni, mert féltem az eleséstől és a fájdalomtól. azután egyszercsak apu elengedte a biciklimet, és sikerült. azóta is csak háromszor estem el biciklivel. féltem az álmaimtól. szerettem volna táncolni, de féltem tőle, hogy elrontom emberek előtt. szerettem volna másmilyen lenni, de féltem, hogy az emberek kinevetnek. emlékszem oviban tesióra volt és bukfenceztünk. én természetesen nem tudtam, mert féltem tőle. feküdtem a matracon, amíg a többiek össze vissza bukfenceztek és azt képzeltem, hogy tornász vagyok, és felállok és hirtelen bemutatok mindenki előtt egy gyakorlatot. és mindenki ámul és tapsol. de ott feküdtem tovább a matracon míg a többiek tovább össze vissza bukfenceztek. azután jóval később féltem attól, hogy az emberek rájönnek, hogy vannak hibáim. ezért próbáltam tökéletesnek mutatni magam, erősnek, és a hibáimat elfeledtetni velük. és közben magamban csak a hibáimra koncentráltam. nem is tudom, hogy van-e jó tulajdonságom. nem ismerem magam, csak a negatív oldalamról. belül az egész testem egy óriási gombóc. mindenem össze van szorítva, hogy megfeleljek. mert félek.

és tényleg félek attól, hogy az állandó akarástól nem veszem észre, hogy ez az egy életem van, és meghalok a rengeteg álmommal a fejemben, és elégedetlenül.

mert hiába mutatom, próbálom mutatni, hogy erős vagyok, ez nem igaz. kell valaki, aki támogat, aki erősít, aki elhiteti, hogy nem kell állandóan görcsben lennem, úgy is ember maradok, úgyis szerethető vagyok, ha nem felelek meg. egy ember, aki megfogja a kezemet. aki mellett becsukhatom a szemem, és rábízom magam teljesen. és akkor hátha elmúlik a félelmem az eleséstől. a fájdalomtól. az elmúlástól. és hátha halad majd valamerre az életemnek nevezett valami.

na az van, hogy tegnap hazudtam Christelnek, másnéven az anyukának, mert kérdezte, hogy van-e ma reggel órám. gondoltam, mi a szart akar, napok óta nem száll le a témáról, hogy jövőhét szerdán ráérek-e délelőtt (és azt nem mondja el, miért, kérdeztem Amandine-t is, hogy netalán nem lesz sulija szerdán, de mondta, hogy lesz...), mostmár a péntekemet is akarja, pedig Amandine nem beteg, suliban van, szóval, csak olyan okot tudok elképzelni, hogy kiszállítók jönnek, vagy felmondott a takarítónő, és gyorsan kell valaki, aki kivasal... nem tudom, mert hiába kérdeztem POURQUOI? arra nem válaszolt. tehát írtam neki, hogy igen órám van. és mikor végzel? 14.30kor (elvileg az egykor kezdődő órámnak, amire ELVILEG bejárok, akkor van vége), de utána és most jön a vicc, háromra a bankomban (a régiben) kell lennem, mert pár napja felhívott a pénzügyi tanácsadóm (bizony, itt ilyenjeim is vannak, otthon leszarnak a bankok, nemhogy telefonálgatnak utánad) asszisztense, hogy a hapsi szeretné ha bemennék, szóval beszéljünk meg egy randevút, mondom mi van?!?!?! úgyhogy most nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz, de valószínűleg megszüntetem ott a számlámat, mert tényleg nem használom... szóval Christel így lemaradt rólam, de a múltheti hirtelen jött, aludj itt szombaton, mert mi elmegyeünk brüsszelbe és az egyik csaj bulit rendez, és gyere olyan fél tizenkettő fele, és felügyelj... bazmeg, na ezután haragszom rájuk. úgyhogy most bocsi, de NEM ÉREK RÁ. ez van. (csak tudni akarom, miért van rám szüksége...)

höh?

mi ez a kurva nagy álmosság, ami két hete gyötör?? tíz óra lesz három perc múlva és én most elmegyek aludni... aztán forgolódom az ágyban úgy egyig, mert félek, hogy lemaradok gé esti smséről, mert ha nem válaszolnék rá, az szar lenne neki, mert én is utálom, ha szépeket írok, aztán semmi válasz... de utána se tudok aludni, mert egyszerűen nem megy. aztán reggel nem tudok felkelni, és egész nap, mint egy hulla úgy cirkálok az emberek között, órán majdnem elalszom, és még a kávé sem segít (mondjuk mikor volt olyan, hogy felébredtem volna tőle...), tükörbe meg tilos nézni. pláne, ha egy csomót szenvedek a hajammal reggel, aztán kimegyek a szabadba és két perc alatt ugyanolyan göndör, mint előtte, és ráadásul, sokkal szárazabb. éljen a párizsi időjárás. na tessék, közben már 10 óra lett... most elmenjek tényleg aludni? de úgyse tudok...

kérdés mindenkihez?

az gáz, ha nagyon szeretem visszaolvasni a régebbi bejegyzéseimet? mert így van... és valahogy így vagyok a többi írásommal is, de a legjobbak akkor is azok, amiket tényleg átéltem.

szóval gáz, ha szeretem saját magamat olvasni?

14

úristen két hét, ez borzalmas. mármint én még nem vagyok készen!!! (na jó, most mégis mitől tartok? csak 9 nap! (persze, imádlak titeket))

és "we'll always have Paris".

szóval idén tényleg nem jött. el. ide. a mikulás. mondjuk nem is vártam, de a csizmám ott állt a szék mellett egész éjszaka, hátha (esetleg Filou, a család macskája megszánja és beleszar)...

de reggel azért ettem nutellás pirítóst, legalább valami csoki-féle legyen akkor már ma (igazából eszembe se jutott, hogy ma Mikulás van, szóval a kettőnek még sincs köze egymáshoz).

és régóta hiányoznak olyan bejegyzések, hogy mit is csinálok.

tehát például tegnap vettem anyunak ajándékot, névnap-szülinap-karácsonyra. ezzel hivatalosan is megkezdtem a karácsonyra felkészülést, már csak fizetés kellene. aztán este, mielőtt megint bevonultam volna a családhoz éjszakára (ökhm... hányó részeg tinédzser fiúk kíméljetek, de attól függetlenül nagyon pozitívan csalódtam az összes 17 éves kis burzsoá franciában, úgy feltakarítottak maguk után, hogy csuhaj (persze, a saját mércéjükhöz képest)), elmentünk Gével enni egy fura étterembe, ahol gyümölcs koktélt kellett innom (amiket valamiért sose szerettem annyira...), ennyit a "szenvedéseimről".

és már nagyon nagyon közeledik az a bizonyos 21.-e, mikor hazarepülök.

és ma találtam terveket a diploma utánra. mármint a diploma utánra ide, franciaországba, mint mester képzés. úgyhogy most felpörögtem (helyett az ágyat nyomom).

és "Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship" mert hogy ugye ez is a Casablancából van.

na ez nem lesz kedves

faszbukon nincs valami olyan opció, hogy anyukák kizárva? mármint, hogy lehetnek az ismerőseink, csak ne szóljanak hozzá a dolgainkhoz. és ne is lássák, de ők erre ne jöjjenek rá... igazából ez teljesen elképzelhetetlen.
azt hiszem, mikor hazamegyek lesz egy (meg valószínűleg sokkal több, mint általában) kellemetlen beszélgetésem anyuval, mikor is megkérem, hogy akármilyen szükségét is érzi, ne kommentálja a dolgaimat. örülök, hogy szeret, de azért ez nem az ő oldala...
a nagypapám (!) kérelmét, meg amandine kinyomta... szegény papa, én nem akartam elutasítani, csak nem elfogadni. de tényleg a nagypapám mit akar faszbukon?!

100% pur orange

mostanában annyi narancslevet iszom, hogy azt hiszem tönkretettem a gyomrom. csak tudnám miért. meg egyébként valamiért tényleg rengeteget iszom (nem alkoholt, most azt nem ittam már régóta), de úgy, hogy egyszerre fél litert. ez nem egészséges, mi?

ja! és évszakot váltottunk! éljen a tél! (csak lenne már tavasz, mi?)

twilight meg fogsááág

hogy ez a twilight 2 (meg az egy is) mekkora egy FASZSÁG, azt nem lehet elmondani. sikerült, akaratomon kívül megnéznem ma, szülők elmentek egy elvileg orvos konferenciára, és ezért rámhagyták a pereputtyot, kivéve ma éjszakára, mert ma éjszaka amandine pizsamapartit tart, vagyis áthívta a fél osztályát (és mindegyikük volt moziban), de volt szülő, aki nem akarta, hogy egy 21 éves lány vigyázzon a gyerekekre (hál'istennek), ezért a nagyi lett a ma esti ottalvó-soros. de akkor délután, amikor még én voltam a pesztonka, akkor menjetek el moziba, így nyolcan vagy akárhányan, és nézzétek meg a twilightot. ingyen van, úgyhogy még a számat se húztam (meg ez a munkám basszus, néha moziba kell menni). és elmentünk a champs elyséesre moziba, mert persze hova máshova mehetnénk, ahol esetleg kisebb a tömeg, mert úgy egyébként nem a CHAMPS ELYSÉES és nem közeledik a karácsony, vagyis nincs karácsonyi vásár... na mindegy, odaértünk, közben még bővült a csapat (egyre jobb!), és aztán kiderült, h feliratos, na lányok kiakadtak, hogy az egyik nem hozta a szemüvegét, a másik meg hiába olvassa el, akkor se fogja érteni! mondtam, mostmár nincs mit tenni, megvannak a jegyek, irány be, leszarom, ha nem értesz egy kukkot sem (szóval azért mentségemre legyen mondva, angol kéttannyelvűbe járnak). Na de mire megvették a mozi egész bonbon készletét, a terem természetesen tele lett, és mivel egyikőjük vaksi, ezért beültek az ELSŐ sorba. Az elsőbe. nemhogy majdnem elaludtam a filmen, de még a nyakam is fájt utána. oh bella, ,oh edward! na és a legjobb... mikor edward feltűnt a színen, mindenki hiiihúúúúháááá úúúúú , komolyan az egész óriási moziterem sipítozott. mikor bella majdnem megcsókolta az indián, nagyon csúnya, nagyon kigyúrt farkasembert, akkor fúúj, neee, edwaaaard!!! komolyan, nem tudtam, hogy matiné bábszínház előadáson vagyok három éves gyerekekkel, vagy fiatal felnőttekkel próbálok megnézni egy filmet...
komolyan az járt végig a fejemben, hogy bella, öld már meg magad, minek szenvedsz, és nem igaz, hogy érzéketlen lennék a szépre, a romantikára, a jóra, a szépségre éstb, ez egyszerűen egy nyál történet, és akkor sem értem mi olyan nagy szám a  hősszerelmes edwardban. Hozzám jönnél feleségül? ááááááá
bazmeg.

ble

tegnap Barabás Lőrinc Eklektric koncerten voltuuuunk. és most dicsekszem, mint mikor nem, mikor megtehetem, mert iszonyat jó volt, csak a hely volt kicsi és ember sok, és ezért fülledt volt a levegő, az ablakokról egy idő után már folyt a pára, amikor nem tudott lecsapódni...
és a magyar intézet sokkal leveri a szerb kulturális centrumot, mert a magyar intézet sokkal szebb és nagyobb. és nem csak azért, mert magyar vagyok (és büszke, na már amikor, például ilyen zenekaroknál). és igaz, hogy a magyar intézet a szajna nehezebben megközelíthető oldalán van, és nem a pompidouval szemben, de a luxembourg kert mellett, a Saint Sulpice tövében, a világ legjobb pékségétől 2 percnyi sétára, a rue de Rennes szomszédságában és a Montparnasse torony közvetlen közelében (van/található/emelkedik - na jó, ez már tényleg nem...).
és itt volt Sena is, meg az új "énekes" srác is, szóval teljesen teljes volt a csapat, és még a franciákat is sikerült megtáncoltatniuk.

na holnap meg megint ZH és még semmit nem tanultam rá, és és és még dolgozom is este... vagyis mindjárt. 

örömhír

el is felejtettem mondani, hogy van munkám februártól kedve!!!
és már próbaidőn is voltam, és meg is feleltem, és nagyon felszabadultam!
na és, hogy mi a meló?
ugyanaz mint eddig! (és ugyanott)
ugyanis Anyuka mondta egyszer, ha nem találnék munkát, akkor szóljak neki, mert ő szívesen "megtartana". nekem meg leesett a állam, hogy basszus ezt nem tudta volna előbb mondani?! teljesen azt hittem, hogy adieu februártól, nem kell nekünk többé bébisintér, ezért kezdtem (és tényleg elkezdtem) munkát keresni. najó, csak nézni. na mondtam neki, hogy hát ha így áll a dolog, akkor én nagyon szívesen maradnék, biztos pénz, ismert körülmények, annyira nem is megerőltető dolog, nem kell kidolgoznom a belem, mint mondjuk egy étteremben pincérként (bár sosem voltam étteremben pincér, úgyhogy ezt nem állíthatom teljesen biztosan), és akkor szállás is biztosítva, teló is fizetve, szóval a legjobb, ami történhetett.

és akkor anyuka még hozzátette, de hogy ha maradok, akkor majd a tavaszi szünet egyik hetében (mert ugye az két hetes drága franciáimnál) majd idén is lemegyek Bretagne-ba. mondtam, persze! akármikor! mert bretagne gyönyörű, a legszebb, ahol eddig jártam, és arra is emlékszem, hogy nyáron, mikor ott voltam már alig vártam, hogy hazajöhessek... de akkor is BRETAGNE!

meg találkoztam TRéka nevezetű profommal az eltéről, ő az, aki rengeteget segített, meg valamiért nagyon hisz bennem... itt volt egy konferencián. és akkor már meglátogattam.

és és és... ja persze, amivel mindenkinek dicsekszem, kiderült, hogy egy piszok nagy tehetségű konyhatündér vagyok! és még akkor is, ha alig van helyem, hozzávalóm, és eszközöm...

azt hiszem ennyi az örömhírek áradata... stop.

kérdés

az már a gyógyulás jele, ha visszajött az étvágyam, ugye?
(meg az, hogy nincs lázam, tudok újra rendesen kifulladás nélkül emelkedőn felmenni (bár hozzám a hatodikr felmászni még mindig fárasztó), a torkom alig fáj, a szemeim a régiek, nem folyik állandóan az orrom, a kezem sem remeg állandóan... szóval minden visszatért majdnem a normális rendjébe... csak néha forog egy kicsit a világ...)

öhkm beteg

mivel én vagyok itt, egyedül, ezért csak magamról tudok írni, és csakis magamat tudom figyelni, bocs.
de ettől függetlenül, nagyon szeretem figyelni a testem reakcióit. és mivel elég ritkán vagyok beteg (de akkor meg nagyon), és ha az vagyok, akkor nem emlékszem, hogy milyenek voltak az előzőek (mivel olyan régen volt), ezért mindig úgy élem meg, mintha valami új dolog lenne. és szenvedek. mert szenvedni jó, még akkor is, ha tényleg nem látja senki rajtam kívül. és tegnap éjszaka, miután napközben egész tűrhetően voltam, és még az egyetemre is sikerült valahogy bemásznom, azt hittem, már nem leszek olyan lázas. na de naná, hogy igen. és annyira, hogy lázálmaim voltak. komolyan, az biztos, hogy ilyenem még soha nem volt. hiába sikerült elaludnom, kb pontosan fél óra múlva kicsavarodva, szétizzadva (de nagyon), borzalmas álomból riadtam fel. és fél óra múlva megint. és megint. és ezek a lázálmok tényleg olyanok voltak, mintha valami szürrealista filmben lettem volna, ami egy horrort keresztezett, és nem értettem semmit belőle, még álmomban sem. és azt hittem, sose lesz vége az éjszakának.
ehhez képest reggel mikor felébredtem, eldöntöttem, na ilyen többé soha, irány hajat mosni, és azóta mintha eltörölték volna, a hangom is kezd visszajönni (tegnap semennyi nem volt, és nem azért mert be voltam rekedve, egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, vagy ha kijött, az is hallhatatlan volt, nekem meg nagyon fájt), bár azért még kíváncsian várom a mai estét...
és rájöttem arra, mert mikor jönnék rá valamire, ha nem állandóan én magam járok az eszemben, hogy betegnek lenni egyedül kell. ez a te és a tested dolga, hogy legyőzzétek (meg a gyógyszeré, ha veszel be). de pl örülök, hogy hiába könyörögtem csoda után, hogy anyu egyszercsak az ágyam mellett legyen és fogja a kezem, hogy nem látott senki ilyen elhagyatottan (és most nem arra értem, hogy kócos hajjal, összement szemekkel), hanem lázasan, fáradtan, gyengén, hogy az ágyból alig tudtam kikelni, hogy egyáltalán nem volt étvágyam, hogy izzadtam, mint egy ló, hogy aludni nem tudtam... ez tényleg nem tartozik másra, csak rám. mert azért mégis borzalmas, hogy mennyire le tud győzni a láz és milyen gyenge vagy ellene.

november 17-hez

egy évvel ezelőtt volt az, hogy elmentem délután a Szabó Ervinbe. Már nem tudom, miért. És megláttam Klárát. És odamentem. És utána együtt voltunk a könyvtárban. Azután megláttuk Mátét. És arra járkáltunk amerre ő. Persze rájött. Persze, ki az a hülye, aki ebből a csitri viselkedésből ne jönne rá? És aztán este teljes nyugalomban voltam otthon. És kaptam egy smst, Mátétól. És megkérdezte, ki az a lány, akivel voltam. És akkor minden összeomlott. És akkor átsírtam az egész éjszakát. És akkor, aznap este, november 17-én eldöntöttem, hogy kijövök Franciaországba...
Hogy egy évvel ezelőtt el tudtam volna ezt képzelni magamról, ami most van velem? Hogy itt élek egy idegen városban, illetve A városban, idegen emberek között, alig van valaki, akivel az anyanyelvemen tudok beszélni. Egyetemre járok és mellette dolgozom. És teljesen önellátó vagyok, semmiben nem függök a szüleimtől. És hogy maradni akarok még. Legalább egy fél évet.
Sejtettem-e? Nem. Fogalmam sem volt róla.
Más családhoz jöttem ki, máshova, teljesen más körülmények közé, mint ahol most vagyok. És eleve csak fél évre. Nem másfélre.
Ha valaki az egy évvel ezelőtti énemnek elmondta volna, mi lesz vele egy év múlva, valószínűleg megijedt volna és úgy döntött volna, hogy otthon marad. A biztosban. Az állandóban.
És tessék, ezért szép az élet. Megtettem azt a lépést, amit biztosan nem tudtam volna, ha nem hirtelen döntöm el, hogy mit teszek. Ha nem lennék makacs, csökönyös. Hányszor meggondoltam magam! De nem volt visszaút.
És tessék, itt vagyok, és nem tudom, mi lesz velem februártól, találok-e munkát, és ha igen, micsodát, hogy fogok élni, miből... és most nem félek tőle (csak egy kicsit). és nem akarok hazamenni. Még biztosan nem.

És ha visszaolvasom az egy évvel ezelőtti bejegyzéseket, csak mosolygok magamon. Tényleg? Ez volt? Ezt gondoltam? Ez is ÉN voltam? Vagyok? Mennyit tudunk változni egyetlen év alatt. És mégse változunk semmit. Mert az is ÉN voltam. Vagyok. És leszek is, azt hiszem.

(az már csak külön érdekesség, hogy egy évvel ezelőtt biztosan nem gondoltam volna, hogy életem egyik legszomorúbb napján, Valaki, aki egy év múlva mennyire fontos lesz nekem, éppen a 20. szülinapját ünnepelte, és pont itt Párizsban... tényleg furcsa ez az élet, na)

an apple every day keeps the doctor away

ugyebár... és én eddig hittem is benne, betartottam és fennhangon dicsekedtem, hogy úristen, de régen voltam én beteg. mármint rendesen Beteg, olyan lázasan, nem tudsz felkelni az ágyból és legszívesebben az egész napot az ágyban izzadnád ki. tényleg régen volt. és ezért elfelejtettem, hogy ez mennyire szar. valaki beteg lett, jaj most minek szerencsétlenkedik, annyira nem lehet rossz!
és elérkezett a napja, amikor kurva lázas vagyok, nyelni nem tudok, fáj a fejem, sőt most már a hátam is (ajjaj, ugye nem?!), és komolyan megjátszom, hogy a halálomon vagyok. ezért ma nem mentem be az egyetlen órámra, de délután elmentem dolgozni, mert mit tudna azzal az anyuka kezdeni, hogy írok neki egy smst, bocs a halálomon vagyok, nem tudok a csajért menni, oldjátok meg valahogy. pont akkor, mikor előre jelezte, hogy ma nagyon későn fog hazaérni, vagyis ha nem csinálok vacsit a lányoknak, akkor éhen halnak. és elmentem Amandineért, aki szerencsére közölte, hogy úristen de beteg ő is, és ezért nem maradunk a parkban. úgyhogy hazamentünk és úgy haldokoltam tovább. meg közbe persze tanultam, mert holnap csupán két zéhám lesz, szerdán meg egy, és arra még nagyon nagyon sokat kell tanulni. igen ám, a bajok csőstül jönnek (de hülye szó ez a csőstül...), mert közben még meg is jött, ha még valami rátehetett egy lapáttal a hattyúdalomra.
szóval, most közlöm, ha nem jelentkeznék pár napig (nov 17 nem ér, mert van egy előre megírt bejegyzés!), akkor szóljatok anyuéknak, hogy kezdjenek el kérdezősködni utánam. de úgyse lesz semmi (ugye?, nem vagyok hipochonder, nem vagyok hipochonder, nem vagyok hipochonder)

feljegyzés!

fontos!!

ha legközelebb ruhabolt közelében járok NE cipőt, NE ruhát, NE felsőt, NE ékszert, NE melltartót vagy NE bugyit vegyek, hanem ZOKNIT! (vagy esetleg pulcsit) óriási zokni hiányban szenvedek... minden párból eltűnt az egyik, hogy hogyan, fogalmam sincs. de mivel nem vagyok féllábú (szerencsére) ezért kellene a másik felük is, hogy ne ugyanazt a hármat váltogassam folyton (tudom, most mindenki messziről kerülni fog, és főleg nem fog azzal fogadni, hogy itt le kell venned a cipődet, most porszívóztam, vagy nem jön majd velem teázóba...)

és nincs strepsilsem... és fáj a torkom... és utálom a strepsilst, de most jó lett volna... 
ájj, nehéz az élet, Amandinenak igaza volt, mikor a liftben ezt kifejtette...

so alone

(fene tudja, miért adok angol címet...)

tegnap/ma, sokkal inkább ma hajnalban, ültünk Gével egy kávézó fedett teraszán, és vártuk, hogy fél hét legyen. és én egyszer csak kimondtam, amit nem is realizáltam előtte soha magamban, azonban nagyon igaz, és azóta nagyon bánt.
én itt senki vagyok. egy külföldi. nincs itt múltam, és soha nem is lesz. persze én is voltam óvodás, iskolás, én is letettem az érettségit... de nem itt. nincs múltam, ami idekötne. a helyekhez, az emberekhez. és egyedül vagyok. mi lesz, ha egyszer beüt a krach? itt vagyok teljesen egyedül, egy idegen országban, ahol még a rendszert sem ismerem. mi van, ha orvoshoz kellene mennem? azt se tudom, mehetnék-e, mire jó a kis kék kártyám, amit ingyen kiváltottam otthon. vagy ha kórházba. vagy ha egyszer csak elveszteném a munkám, ezzel együtt a szállásom, a pénzem? nem tudnék anyuékhoz fordulni, 1200 km-rel arrébb, nem tudnak szállást adni, pénzt se tudnának küldeni, nem tudnék kihez fordulni, mert hiába ismerek embereket, a kapcsolatok itt felszínesek, nem tudom, hogy valaki egyáltalán segíteni tudna-e a bajban. vagy akarna-e segíteni.
bármikor történhet VALAMI. és én egyedül vagyok, rengeteg ember között, és egyedül kell mindent megoldanom. és nincs visszaút. így döntöttem (igaz, nem egészen így, nem a nagy önállóságba jöttem ki, nem egyetemre jöttem ki, minden csak alakult és én engedtem magam, sodródtam az árral, és tessék egy hajnali beszélgetés kellett hozzá, hogy ráébredjek... bármikor elromolhat, és akkor mi lesz? hogy lesz?)

champs elysées

tudom, hogy mostanában semmi értelmessel nem jövök. de ez a reklám nem hosszú és imádom a zenéjét, imádom sophiet benne, a ruháját, ahogy leveszi, felveszi a kabátját, ahogy lazán lépked a ciőjében, és nem utolsósorban a párizsi klisét, a champs-elyséet, ugye ha már róla kapta a parfüm a nevét, a név kötelez... (de legalább nincs benne eiffel torony! csak diadalív)

akarsz Chanel modell lenni?

akkor kattints a playre

in my next life i wanna be...

... (not famous...) DARIA WERBOWY!

konyhatündér

igen, ez én vagyok, akármennyire is hihetetlenül hangzik!

tegnap felkerekedtem és megkerestem a Tibi által emlegetett lengyel (ciki, hogy polinézt akartam írni a lengyel helyett, nem? mert ugye a polonais az franciául van és hirtelen a polinéz ugrott be, ami magyar is és hasonlít is a polonais-ra... ajjaj) boltba, ahol a lengyel nénitől vettem túrót (!), és olyan káposzta meg kovászos ubi volt, mint a mamánál, ott álltak nagy bödönbe, a káposztára majdnem rávetettem magam, aztán elmentem a boltba és vettem porcukrot, meg zsemlemorzsát meg tejfölre talán hasonlító sajtot (a túrónak is a francia neve az, hogy sajt, legalábbis ha megpróbáljuk lefordítani, ebből kiindulva, mikor meséltem Gének, hogy miből is készült a kaja, kicsit furcsállotta, hogy ennyi sajtot használtam... pedig ezek nem sajtok. csak a franciák buták), és hazajöttem és bekevertem TÚRÓGOMBÓCNAK, betettem a hűtőbe, és vártam és vártam. jó igazából nem vártam, hanem elmentem tanulni egész délután a könyvtárba, aztán meg moziba Gével, aztán meg kajálni Gével (a hagymaleves rendes étteremben ritka szar volt... a magyar "francia hagymaleves" fényévekkel finomabb. és Gé mondta, hogy ők nem tartják számon a hagymalevest, mint nemzeti kaját, ez a spanyoloké... ) aztán Gével pálinkáztunk egy kicsit, mivel tök beteg szegénykém, de nem lett jobban a pálinkától... aztán "reggel" mikor felébredtünk, korgott a hasa, úgyhogy megkérdeztem mit szólna egy kis "boules de túró"hoz, úgyhogy megfőztem, prézlibe forgattam és megettük, és ízlett neki! pedig nagyon messze álltak anyu túrógombócaitól... tényleg ízlett neki, mert egy csomót megevett. pedig látta, hogy készül, hogy a sajtot vízben megfőzöm, aztán beleforgatom a pirított kenyérhéjába...

szóval hivatalosan is konyhatündér lettem, a kicsinyke, alig felszerelt konyhámban is sikerült túrógombócot összeraknom (ami igazából tök egyszerű, nem tudom Anyut miért kellett ennyire kérlelni, hogy csináljon nekünk...), legközelebbre megígértem, hogy jön a túrós palacsinta, és már régóta tartozom egy gulyással is... kell nekem összevissza ígérgetni, komolyan.

oh és elfelejtettem leírni, hogy szerdán mikor meglátogattam a kampuszukon, és lementünk a fotólaborba, ahol két srác éppen játszott valamin, akkor azt mondta nekik, hogy Kitti, a barátnőm...
csak egy szó, tudom...

perspektíva

jelenleg neki lettem a rajongója:
Felice Varini.

Ő pedig nem más, mint egy svájci festő (?), mondjuk inkább, hogy művész.
és pedig ezek miatt lettem a rajongója:

akartam tovább funkciót csinálni, de valamiért ez nekem nem megy. szóval most így egyben lesz az egész (pedig olyan elegáns megoldás lett volna...)

csak a perspektívát kell megváltoztatni egy kicsit, és felborul a rend (és kiderül milyen nagyszerű):

szóval ezekért. jó sok kép lett, de úgy éreztem muszáj megmutatnom.

és ezek mind festve vannak, nem csalás.