november 17-hez

egy évvel ezelőtt volt az, hogy elmentem délután a Szabó Ervinbe. Már nem tudom, miért. És megláttam Klárát. És odamentem. És utána együtt voltunk a könyvtárban. Azután megláttuk Mátét. És arra járkáltunk amerre ő. Persze rájött. Persze, ki az a hülye, aki ebből a csitri viselkedésből ne jönne rá? És aztán este teljes nyugalomban voltam otthon. És kaptam egy smst, Mátétól. És megkérdezte, ki az a lány, akivel voltam. És akkor minden összeomlott. És akkor átsírtam az egész éjszakát. És akkor, aznap este, november 17-én eldöntöttem, hogy kijövök Franciaországba...
Hogy egy évvel ezelőtt el tudtam volna ezt képzelni magamról, ami most van velem? Hogy itt élek egy idegen városban, illetve A városban, idegen emberek között, alig van valaki, akivel az anyanyelvemen tudok beszélni. Egyetemre járok és mellette dolgozom. És teljesen önellátó vagyok, semmiben nem függök a szüleimtől. És hogy maradni akarok még. Legalább egy fél évet.
Sejtettem-e? Nem. Fogalmam sem volt róla.
Más családhoz jöttem ki, máshova, teljesen más körülmények közé, mint ahol most vagyok. És eleve csak fél évre. Nem másfélre.
Ha valaki az egy évvel ezelőtti énemnek elmondta volna, mi lesz vele egy év múlva, valószínűleg megijedt volna és úgy döntött volna, hogy otthon marad. A biztosban. Az állandóban.
És tessék, ezért szép az élet. Megtettem azt a lépést, amit biztosan nem tudtam volna, ha nem hirtelen döntöm el, hogy mit teszek. Ha nem lennék makacs, csökönyös. Hányszor meggondoltam magam! De nem volt visszaút.
És tessék, itt vagyok, és nem tudom, mi lesz velem februártól, találok-e munkát, és ha igen, micsodát, hogy fogok élni, miből... és most nem félek tőle (csak egy kicsit). és nem akarok hazamenni. Még biztosan nem.

És ha visszaolvasom az egy évvel ezelőtti bejegyzéseket, csak mosolygok magamon. Tényleg? Ez volt? Ezt gondoltam? Ez is ÉN voltam? Vagyok? Mennyit tudunk változni egyetlen év alatt. És mégse változunk semmit. Mert az is ÉN voltam. Vagyok. És leszek is, azt hiszem.

(az már csak külön érdekesség, hogy egy évvel ezelőtt biztosan nem gondoltam volna, hogy életem egyik legszomorúbb napján, Valaki, aki egy év múlva mennyire fontos lesz nekem, éppen a 20. szülinapját ünnepelte, és pont itt Párizsban... tényleg furcsa ez az élet, na)