(fene tudja, miért adok angol címet...)
tegnap/ma, sokkal inkább ma hajnalban, ültünk Gével egy kávézó fedett teraszán, és vártuk, hogy fél hét legyen. és én egyszer csak kimondtam, amit nem is realizáltam előtte soha magamban, azonban nagyon igaz, és azóta nagyon bánt.
én itt senki vagyok. egy külföldi. nincs itt múltam, és soha nem is lesz. persze én is voltam óvodás, iskolás, én is letettem az érettségit... de nem itt. nincs múltam, ami idekötne. a helyekhez, az emberekhez. és egyedül vagyok. mi lesz, ha egyszer beüt a krach? itt vagyok teljesen egyedül, egy idegen országban, ahol még a rendszert sem ismerem. mi van, ha orvoshoz kellene mennem? azt se tudom, mehetnék-e, mire jó a kis kék kártyám, amit ingyen kiváltottam otthon. vagy ha kórházba. vagy ha egyszer csak elveszteném a munkám, ezzel együtt a szállásom, a pénzem? nem tudnék anyuékhoz fordulni, 1200 km-rel arrébb, nem tudnak szállást adni, pénzt se tudnának küldeni, nem tudnék kihez fordulni, mert hiába ismerek embereket, a kapcsolatok itt felszínesek, nem tudom, hogy valaki egyáltalán segíteni tudna-e a bajban. vagy akarna-e segíteni.
bármikor történhet VALAMI. és én egyedül vagyok, rengeteg ember között, és egyedül kell mindent megoldanom. és nincs visszaút. így döntöttem (igaz, nem egészen így, nem a nagy önállóságba jöttem ki, nem egyetemre jöttem ki, minden csak alakult és én engedtem magam, sodródtam az árral, és tessék egy hajnali beszélgetés kellett hozzá, hogy ráébredjek... bármikor elromolhat, és akkor mi lesz? hogy lesz?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése