...

valami nagyon de nagyon nem jó. és nem lesz ez így jó. érzem, nemsokára túl sok lesz, és kitör belőlem... csak meg tudnám fogalmazni, hogy micsoda...

illetve, meg tudom. az, hogy nem történik semmi. és most nem arra gondolok, hogy egész nap ülök egyhelyben. és ugyanez volt a bajom otthon is. csak kicsit máshogy. úgy látszik ez elől az érzés elől nem menekülhetek.

eljöttem, otthagytam, elbúcsúztam, mert nem kellett. nem kellett az egyetem, nem érdekelt, nem volt hasznom belőle, nem éreztem magam jónak benne, nem találtam meg magamat a francia rendhagyó igék ragozásában, a nazális hangok kiejtésének útvesztőjében, a középkori krónikás irodalom megkerülhetetlen alakjai között, a szakralitás és annak kommunikációja meg a kurultáj népművelő mozgalma sem hatott meg.

eljöttem, tudtam, hogy itt nem lesz semmi. vegetálni fogok, nem lesznek barátaim, nem lesz családom, nem lesz kikhez fordulni. oké, fél év, átgondolom addig, mi lesz velem utána, mit akarok, tisztázódom. aztán egy év lett belőle, mert mégis maradni kéne, hogy legalább a nyelv miatt haszna legyen. és szerelmes lettem a városba. a város hirtelen helyettesített mindent, elfeledtette, hogy mit hagytam otthon, embereket akikhez túlságosan is kötődöm, pedig azt hittem erős vagyok. a családomat, azt, hogy egyáltalán nekem haza kell mennem. hogy nem ez az otthonom. elhitettem magammal, hogy ugyanmár, én egy európai polgár vagyok, és a 21. században pont ezt, a gyökértelenséget jelenti. egyszer itt, egyszer ott. az emberek, a tájak, városok, országok cserélődnek körülöttünk, és mi élvezzük a sokszínűséget. jött az egyetem. és a kudarc. mert nem az. mert olyan, mint otthon. nem találom magamat. hiába próbálok teljesíteni, nem jó. nem tudok. a hitem saját magamban egyre lejjebb. és dolgoznom kell. nagyon jó munkám van, megértő emberekkel, de azért mégiscsak ugráltatnak. mégiscsak egyik pillanatról a másikra döntik el, hogy akkor most kellek-e ma estére vagy nem.

és az egy évből még hozzájön egy félév. mert hátha a következő félév az egyetemen jobb lesz. hátha ahogy visszajön a nap én is erősebb leszek újra.

mert kijöttem, hogy elvegetáljak. de utálok vegetálni. azt akarom, hogy pörögjön. hogy pörögjek. hogy ne álljak meg. embereket akarok, akik keresnek, akiket én keresek. és mi vagyok én? semmi. ha ma meghalnék, nem lenne semmi. itt nem lenne semmi. otthon lenne valami. itt semmi. itt nincs semmi. itt csak én vagyok és az álmaim, a hitem, amit belefektettem a városba. az itteni életembe. csakhogy ez NEM élet.

vagy én vagyok túlságosan önző és sosem vagyok elégedett. sosem. akármi lesz, akkor sem leszek, tudom ismerem magam.

rájöttem, hogy mindig féltem. ez az egyetlen érzés, ami állandóan velem van. féltem megtanulni járni. nem is hagytam magam. nem jártam. aztán mikor biztos voltam magamban, hogy mostmár tudom, felálltam és elindultam. féltem az eleséstől. a fájdalomtól. félek az eleséstől. nem tudtam megtanulni úszni. féltem a víztől. sírtam, remegtem, nem tudtam a vízbe bemenni. féltem a haláltól, a fulladástól. nagyon féltem, rettegtem a kutyáktól. azután féltem az emberektől. mindig egyedül játszottam, sosem szóltam senkihez. nagyon hosszú időbe telt míg megtanultam biciklizni, mert féltem az eleséstől és a fájdalomtól. azután egyszercsak apu elengedte a biciklimet, és sikerült. azóta is csak háromszor estem el biciklivel. féltem az álmaimtól. szerettem volna táncolni, de féltem tőle, hogy elrontom emberek előtt. szerettem volna másmilyen lenni, de féltem, hogy az emberek kinevetnek. emlékszem oviban tesióra volt és bukfenceztünk. én természetesen nem tudtam, mert féltem tőle. feküdtem a matracon, amíg a többiek össze vissza bukfenceztek és azt képzeltem, hogy tornász vagyok, és felállok és hirtelen bemutatok mindenki előtt egy gyakorlatot. és mindenki ámul és tapsol. de ott feküdtem tovább a matracon míg a többiek tovább össze vissza bukfenceztek. azután jóval később féltem attól, hogy az emberek rájönnek, hogy vannak hibáim. ezért próbáltam tökéletesnek mutatni magam, erősnek, és a hibáimat elfeledtetni velük. és közben magamban csak a hibáimra koncentráltam. nem is tudom, hogy van-e jó tulajdonságom. nem ismerem magam, csak a negatív oldalamról. belül az egész testem egy óriási gombóc. mindenem össze van szorítva, hogy megfeleljek. mert félek.

és tényleg félek attól, hogy az állandó akarástól nem veszem észre, hogy ez az egy életem van, és meghalok a rengeteg álmommal a fejemben, és elégedetlenül.

mert hiába mutatom, próbálom mutatni, hogy erős vagyok, ez nem igaz. kell valaki, aki támogat, aki erősít, aki elhiteti, hogy nem kell állandóan görcsben lennem, úgy is ember maradok, úgyis szerethető vagyok, ha nem felelek meg. egy ember, aki megfogja a kezemet. aki mellett becsukhatom a szemem, és rábízom magam teljesen. és akkor hátha elmúlik a félelmem az eleséstől. a fájdalomtól. az elmúlástól. és hátha halad majd valamerre az életemnek nevezett valami.