twilight meg fogsááág

hogy ez a twilight 2 (meg az egy is) mekkora egy FASZSÁG, azt nem lehet elmondani. sikerült, akaratomon kívül megnéznem ma, szülők elmentek egy elvileg orvos konferenciára, és ezért rámhagyták a pereputtyot, kivéve ma éjszakára, mert ma éjszaka amandine pizsamapartit tart, vagyis áthívta a fél osztályát (és mindegyikük volt moziban), de volt szülő, aki nem akarta, hogy egy 21 éves lány vigyázzon a gyerekekre (hál'istennek), ezért a nagyi lett a ma esti ottalvó-soros. de akkor délután, amikor még én voltam a pesztonka, akkor menjetek el moziba, így nyolcan vagy akárhányan, és nézzétek meg a twilightot. ingyen van, úgyhogy még a számat se húztam (meg ez a munkám basszus, néha moziba kell menni). és elmentünk a champs elyséesre moziba, mert persze hova máshova mehetnénk, ahol esetleg kisebb a tömeg, mert úgy egyébként nem a CHAMPS ELYSÉES és nem közeledik a karácsony, vagyis nincs karácsonyi vásár... na mindegy, odaértünk, közben még bővült a csapat (egyre jobb!), és aztán kiderült, h feliratos, na lányok kiakadtak, hogy az egyik nem hozta a szemüvegét, a másik meg hiába olvassa el, akkor se fogja érteni! mondtam, mostmár nincs mit tenni, megvannak a jegyek, irány be, leszarom, ha nem értesz egy kukkot sem (szóval azért mentségemre legyen mondva, angol kéttannyelvűbe járnak). Na de mire megvették a mozi egész bonbon készletét, a terem természetesen tele lett, és mivel egyikőjük vaksi, ezért beültek az ELSŐ sorba. Az elsőbe. nemhogy majdnem elaludtam a filmen, de még a nyakam is fájt utána. oh bella, ,oh edward! na és a legjobb... mikor edward feltűnt a színen, mindenki hiiihúúúúháááá úúúúú , komolyan az egész óriási moziterem sipítozott. mikor bella majdnem megcsókolta az indián, nagyon csúnya, nagyon kigyúrt farkasembert, akkor fúúj, neee, edwaaaard!!! komolyan, nem tudtam, hogy matiné bábszínház előadáson vagyok három éves gyerekekkel, vagy fiatal felnőttekkel próbálok megnézni egy filmet...
komolyan az járt végig a fejemben, hogy bella, öld már meg magad, minek szenvedsz, és nem igaz, hogy érzéketlen lennék a szépre, a romantikára, a jóra, a szépségre éstb, ez egyszerűen egy nyál történet, és akkor sem értem mi olyan nagy szám a  hősszerelmes edwardban. Hozzám jönnél feleségül? ááááááá
bazmeg.

ble

tegnap Barabás Lőrinc Eklektric koncerten voltuuuunk. és most dicsekszem, mint mikor nem, mikor megtehetem, mert iszonyat jó volt, csak a hely volt kicsi és ember sok, és ezért fülledt volt a levegő, az ablakokról egy idő után már folyt a pára, amikor nem tudott lecsapódni...
és a magyar intézet sokkal leveri a szerb kulturális centrumot, mert a magyar intézet sokkal szebb és nagyobb. és nem csak azért, mert magyar vagyok (és büszke, na már amikor, például ilyen zenekaroknál). és igaz, hogy a magyar intézet a szajna nehezebben megközelíthető oldalán van, és nem a pompidouval szemben, de a luxembourg kert mellett, a Saint Sulpice tövében, a világ legjobb pékségétől 2 percnyi sétára, a rue de Rennes szomszédságában és a Montparnasse torony közvetlen közelében (van/található/emelkedik - na jó, ez már tényleg nem...).
és itt volt Sena is, meg az új "énekes" srác is, szóval teljesen teljes volt a csapat, és még a franciákat is sikerült megtáncoltatniuk.

na holnap meg megint ZH és még semmit nem tanultam rá, és és és még dolgozom is este... vagyis mindjárt. 

örömhír

el is felejtettem mondani, hogy van munkám februártól kedve!!!
és már próbaidőn is voltam, és meg is feleltem, és nagyon felszabadultam!
na és, hogy mi a meló?
ugyanaz mint eddig! (és ugyanott)
ugyanis Anyuka mondta egyszer, ha nem találnék munkát, akkor szóljak neki, mert ő szívesen "megtartana". nekem meg leesett a állam, hogy basszus ezt nem tudta volna előbb mondani?! teljesen azt hittem, hogy adieu februártól, nem kell nekünk többé bébisintér, ezért kezdtem (és tényleg elkezdtem) munkát keresni. najó, csak nézni. na mondtam neki, hogy hát ha így áll a dolog, akkor én nagyon szívesen maradnék, biztos pénz, ismert körülmények, annyira nem is megerőltető dolog, nem kell kidolgoznom a belem, mint mondjuk egy étteremben pincérként (bár sosem voltam étteremben pincér, úgyhogy ezt nem állíthatom teljesen biztosan), és akkor szállás is biztosítva, teló is fizetve, szóval a legjobb, ami történhetett.

és akkor anyuka még hozzátette, de hogy ha maradok, akkor majd a tavaszi szünet egyik hetében (mert ugye az két hetes drága franciáimnál) majd idén is lemegyek Bretagne-ba. mondtam, persze! akármikor! mert bretagne gyönyörű, a legszebb, ahol eddig jártam, és arra is emlékszem, hogy nyáron, mikor ott voltam már alig vártam, hogy hazajöhessek... de akkor is BRETAGNE!

meg találkoztam TRéka nevezetű profommal az eltéről, ő az, aki rengeteget segített, meg valamiért nagyon hisz bennem... itt volt egy konferencián. és akkor már meglátogattam.

és és és... ja persze, amivel mindenkinek dicsekszem, kiderült, hogy egy piszok nagy tehetségű konyhatündér vagyok! és még akkor is, ha alig van helyem, hozzávalóm, és eszközöm...

azt hiszem ennyi az örömhírek áradata... stop.

kérdés

az már a gyógyulás jele, ha visszajött az étvágyam, ugye?
(meg az, hogy nincs lázam, tudok újra rendesen kifulladás nélkül emelkedőn felmenni (bár hozzám a hatodikr felmászni még mindig fárasztó), a torkom alig fáj, a szemeim a régiek, nem folyik állandóan az orrom, a kezem sem remeg állandóan... szóval minden visszatért majdnem a normális rendjébe... csak néha forog egy kicsit a világ...)

öhkm beteg

mivel én vagyok itt, egyedül, ezért csak magamról tudok írni, és csakis magamat tudom figyelni, bocs.
de ettől függetlenül, nagyon szeretem figyelni a testem reakcióit. és mivel elég ritkán vagyok beteg (de akkor meg nagyon), és ha az vagyok, akkor nem emlékszem, hogy milyenek voltak az előzőek (mivel olyan régen volt), ezért mindig úgy élem meg, mintha valami új dolog lenne. és szenvedek. mert szenvedni jó, még akkor is, ha tényleg nem látja senki rajtam kívül. és tegnap éjszaka, miután napközben egész tűrhetően voltam, és még az egyetemre is sikerült valahogy bemásznom, azt hittem, már nem leszek olyan lázas. na de naná, hogy igen. és annyira, hogy lázálmaim voltak. komolyan, az biztos, hogy ilyenem még soha nem volt. hiába sikerült elaludnom, kb pontosan fél óra múlva kicsavarodva, szétizzadva (de nagyon), borzalmas álomból riadtam fel. és fél óra múlva megint. és megint. és ezek a lázálmok tényleg olyanok voltak, mintha valami szürrealista filmben lettem volna, ami egy horrort keresztezett, és nem értettem semmit belőle, még álmomban sem. és azt hittem, sose lesz vége az éjszakának.
ehhez képest reggel mikor felébredtem, eldöntöttem, na ilyen többé soha, irány hajat mosni, és azóta mintha eltörölték volna, a hangom is kezd visszajönni (tegnap semennyi nem volt, és nem azért mert be voltam rekedve, egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, vagy ha kijött, az is hallhatatlan volt, nekem meg nagyon fájt), bár azért még kíváncsian várom a mai estét...
és rájöttem arra, mert mikor jönnék rá valamire, ha nem állandóan én magam járok az eszemben, hogy betegnek lenni egyedül kell. ez a te és a tested dolga, hogy legyőzzétek (meg a gyógyszeré, ha veszel be). de pl örülök, hogy hiába könyörögtem csoda után, hogy anyu egyszercsak az ágyam mellett legyen és fogja a kezem, hogy nem látott senki ilyen elhagyatottan (és most nem arra értem, hogy kócos hajjal, összement szemekkel), hanem lázasan, fáradtan, gyengén, hogy az ágyból alig tudtam kikelni, hogy egyáltalán nem volt étvágyam, hogy izzadtam, mint egy ló, hogy aludni nem tudtam... ez tényleg nem tartozik másra, csak rám. mert azért mégis borzalmas, hogy mennyire le tud győzni a láz és milyen gyenge vagy ellene.

november 17-hez

egy évvel ezelőtt volt az, hogy elmentem délután a Szabó Ervinbe. Már nem tudom, miért. És megláttam Klárát. És odamentem. És utána együtt voltunk a könyvtárban. Azután megláttuk Mátét. És arra járkáltunk amerre ő. Persze rájött. Persze, ki az a hülye, aki ebből a csitri viselkedésből ne jönne rá? És aztán este teljes nyugalomban voltam otthon. És kaptam egy smst, Mátétól. És megkérdezte, ki az a lány, akivel voltam. És akkor minden összeomlott. És akkor átsírtam az egész éjszakát. És akkor, aznap este, november 17-én eldöntöttem, hogy kijövök Franciaországba...
Hogy egy évvel ezelőtt el tudtam volna ezt képzelni magamról, ami most van velem? Hogy itt élek egy idegen városban, illetve A városban, idegen emberek között, alig van valaki, akivel az anyanyelvemen tudok beszélni. Egyetemre járok és mellette dolgozom. És teljesen önellátó vagyok, semmiben nem függök a szüleimtől. És hogy maradni akarok még. Legalább egy fél évet.
Sejtettem-e? Nem. Fogalmam sem volt róla.
Más családhoz jöttem ki, máshova, teljesen más körülmények közé, mint ahol most vagyok. És eleve csak fél évre. Nem másfélre.
Ha valaki az egy évvel ezelőtti énemnek elmondta volna, mi lesz vele egy év múlva, valószínűleg megijedt volna és úgy döntött volna, hogy otthon marad. A biztosban. Az állandóban.
És tessék, ezért szép az élet. Megtettem azt a lépést, amit biztosan nem tudtam volna, ha nem hirtelen döntöm el, hogy mit teszek. Ha nem lennék makacs, csökönyös. Hányszor meggondoltam magam! De nem volt visszaút.
És tessék, itt vagyok, és nem tudom, mi lesz velem februártól, találok-e munkát, és ha igen, micsodát, hogy fogok élni, miből... és most nem félek tőle (csak egy kicsit). és nem akarok hazamenni. Még biztosan nem.

És ha visszaolvasom az egy évvel ezelőtti bejegyzéseket, csak mosolygok magamon. Tényleg? Ez volt? Ezt gondoltam? Ez is ÉN voltam? Vagyok? Mennyit tudunk változni egyetlen év alatt. És mégse változunk semmit. Mert az is ÉN voltam. Vagyok. És leszek is, azt hiszem.

(az már csak külön érdekesség, hogy egy évvel ezelőtt biztosan nem gondoltam volna, hogy életem egyik legszomorúbb napján, Valaki, aki egy év múlva mennyire fontos lesz nekem, éppen a 20. szülinapját ünnepelte, és pont itt Párizsban... tényleg furcsa ez az élet, na)

an apple every day keeps the doctor away

ugyebár... és én eddig hittem is benne, betartottam és fennhangon dicsekedtem, hogy úristen, de régen voltam én beteg. mármint rendesen Beteg, olyan lázasan, nem tudsz felkelni az ágyból és legszívesebben az egész napot az ágyban izzadnád ki. tényleg régen volt. és ezért elfelejtettem, hogy ez mennyire szar. valaki beteg lett, jaj most minek szerencsétlenkedik, annyira nem lehet rossz!
és elérkezett a napja, amikor kurva lázas vagyok, nyelni nem tudok, fáj a fejem, sőt most már a hátam is (ajjaj, ugye nem?!), és komolyan megjátszom, hogy a halálomon vagyok. ezért ma nem mentem be az egyetlen órámra, de délután elmentem dolgozni, mert mit tudna azzal az anyuka kezdeni, hogy írok neki egy smst, bocs a halálomon vagyok, nem tudok a csajért menni, oldjátok meg valahogy. pont akkor, mikor előre jelezte, hogy ma nagyon későn fog hazaérni, vagyis ha nem csinálok vacsit a lányoknak, akkor éhen halnak. és elmentem Amandineért, aki szerencsére közölte, hogy úristen de beteg ő is, és ezért nem maradunk a parkban. úgyhogy hazamentünk és úgy haldokoltam tovább. meg közbe persze tanultam, mert holnap csupán két zéhám lesz, szerdán meg egy, és arra még nagyon nagyon sokat kell tanulni. igen ám, a bajok csőstül jönnek (de hülye szó ez a csőstül...), mert közben még meg is jött, ha még valami rátehetett egy lapáttal a hattyúdalomra.
szóval, most közlöm, ha nem jelentkeznék pár napig (nov 17 nem ér, mert van egy előre megírt bejegyzés!), akkor szóljatok anyuéknak, hogy kezdjenek el kérdezősködni utánam. de úgyse lesz semmi (ugye?, nem vagyok hipochonder, nem vagyok hipochonder, nem vagyok hipochonder)

feljegyzés!

fontos!!

ha legközelebb ruhabolt közelében járok NE cipőt, NE ruhát, NE felsőt, NE ékszert, NE melltartót vagy NE bugyit vegyek, hanem ZOKNIT! (vagy esetleg pulcsit) óriási zokni hiányban szenvedek... minden párból eltűnt az egyik, hogy hogyan, fogalmam sincs. de mivel nem vagyok féllábú (szerencsére) ezért kellene a másik felük is, hogy ne ugyanazt a hármat váltogassam folyton (tudom, most mindenki messziről kerülni fog, és főleg nem fog azzal fogadni, hogy itt le kell venned a cipődet, most porszívóztam, vagy nem jön majd velem teázóba...)

és nincs strepsilsem... és fáj a torkom... és utálom a strepsilst, de most jó lett volna... 
ájj, nehéz az élet, Amandinenak igaza volt, mikor a liftben ezt kifejtette...

so alone

(fene tudja, miért adok angol címet...)

tegnap/ma, sokkal inkább ma hajnalban, ültünk Gével egy kávézó fedett teraszán, és vártuk, hogy fél hét legyen. és én egyszer csak kimondtam, amit nem is realizáltam előtte soha magamban, azonban nagyon igaz, és azóta nagyon bánt.
én itt senki vagyok. egy külföldi. nincs itt múltam, és soha nem is lesz. persze én is voltam óvodás, iskolás, én is letettem az érettségit... de nem itt. nincs múltam, ami idekötne. a helyekhez, az emberekhez. és egyedül vagyok. mi lesz, ha egyszer beüt a krach? itt vagyok teljesen egyedül, egy idegen országban, ahol még a rendszert sem ismerem. mi van, ha orvoshoz kellene mennem? azt se tudom, mehetnék-e, mire jó a kis kék kártyám, amit ingyen kiváltottam otthon. vagy ha kórházba. vagy ha egyszer csak elveszteném a munkám, ezzel együtt a szállásom, a pénzem? nem tudnék anyuékhoz fordulni, 1200 km-rel arrébb, nem tudnak szállást adni, pénzt se tudnának küldeni, nem tudnék kihez fordulni, mert hiába ismerek embereket, a kapcsolatok itt felszínesek, nem tudom, hogy valaki egyáltalán segíteni tudna-e a bajban. vagy akarna-e segíteni.
bármikor történhet VALAMI. és én egyedül vagyok, rengeteg ember között, és egyedül kell mindent megoldanom. és nincs visszaút. így döntöttem (igaz, nem egészen így, nem a nagy önállóságba jöttem ki, nem egyetemre jöttem ki, minden csak alakult és én engedtem magam, sodródtam az árral, és tessék egy hajnali beszélgetés kellett hozzá, hogy ráébredjek... bármikor elromolhat, és akkor mi lesz? hogy lesz?)

champs elysées

tudom, hogy mostanában semmi értelmessel nem jövök. de ez a reklám nem hosszú és imádom a zenéjét, imádom sophiet benne, a ruháját, ahogy leveszi, felveszi a kabátját, ahogy lazán lépked a ciőjében, és nem utolsósorban a párizsi klisét, a champs-elyséet, ugye ha már róla kapta a parfüm a nevét, a név kötelez... (de legalább nincs benne eiffel torony! csak diadalív)

akarsz Chanel modell lenni?

akkor kattints a playre

in my next life i wanna be...

... (not famous...) DARIA WERBOWY!

konyhatündér

igen, ez én vagyok, akármennyire is hihetetlenül hangzik!

tegnap felkerekedtem és megkerestem a Tibi által emlegetett lengyel (ciki, hogy polinézt akartam írni a lengyel helyett, nem? mert ugye a polonais az franciául van és hirtelen a polinéz ugrott be, ami magyar is és hasonlít is a polonais-ra... ajjaj) boltba, ahol a lengyel nénitől vettem túrót (!), és olyan káposzta meg kovászos ubi volt, mint a mamánál, ott álltak nagy bödönbe, a káposztára majdnem rávetettem magam, aztán elmentem a boltba és vettem porcukrot, meg zsemlemorzsát meg tejfölre talán hasonlító sajtot (a túrónak is a francia neve az, hogy sajt, legalábbis ha megpróbáljuk lefordítani, ebből kiindulva, mikor meséltem Gének, hogy miből is készült a kaja, kicsit furcsállotta, hogy ennyi sajtot használtam... pedig ezek nem sajtok. csak a franciák buták), és hazajöttem és bekevertem TÚRÓGOMBÓCNAK, betettem a hűtőbe, és vártam és vártam. jó igazából nem vártam, hanem elmentem tanulni egész délután a könyvtárba, aztán meg moziba Gével, aztán meg kajálni Gével (a hagymaleves rendes étteremben ritka szar volt... a magyar "francia hagymaleves" fényévekkel finomabb. és Gé mondta, hogy ők nem tartják számon a hagymalevest, mint nemzeti kaját, ez a spanyoloké... ) aztán Gével pálinkáztunk egy kicsit, mivel tök beteg szegénykém, de nem lett jobban a pálinkától... aztán "reggel" mikor felébredtünk, korgott a hasa, úgyhogy megkérdeztem mit szólna egy kis "boules de túró"hoz, úgyhogy megfőztem, prézlibe forgattam és megettük, és ízlett neki! pedig nagyon messze álltak anyu túrógombócaitól... tényleg ízlett neki, mert egy csomót megevett. pedig látta, hogy készül, hogy a sajtot vízben megfőzöm, aztán beleforgatom a pirított kenyérhéjába...

szóval hivatalosan is konyhatündér lettem, a kicsinyke, alig felszerelt konyhámban is sikerült túrógombócot összeraknom (ami igazából tök egyszerű, nem tudom Anyut miért kellett ennyire kérlelni, hogy csináljon nekünk...), legközelebbre megígértem, hogy jön a túrós palacsinta, és már régóta tartozom egy gulyással is... kell nekem összevissza ígérgetni, komolyan.

oh és elfelejtettem leírni, hogy szerdán mikor meglátogattam a kampuszukon, és lementünk a fotólaborba, ahol két srác éppen játszott valamin, akkor azt mondta nekik, hogy Kitti, a barátnőm...
csak egy szó, tudom...

perspektíva

jelenleg neki lettem a rajongója:
Felice Varini.

Ő pedig nem más, mint egy svájci festő (?), mondjuk inkább, hogy művész.
és pedig ezek miatt lettem a rajongója:

akartam tovább funkciót csinálni, de valamiért ez nekem nem megy. szóval most így egyben lesz az egész (pedig olyan elegáns megoldás lett volna...)

csak a perspektívát kell megváltoztatni egy kicsit, és felborul a rend (és kiderül milyen nagyszerű):

szóval ezekért. jó sok kép lett, de úgy éreztem muszáj megmutatnom.

és ezek mind festve vannak, nem csalás.

álom

azt álmodtam, hogy zimány linda összeházasodott az unokabátyámmal, hogy megkaphassa a magyar állampolgárságot, ezután közös óránk volt az egyetemen (lindával), ahol kb minden ismerősöm ott volt (óriási volt az amfiteátrum), volt egy netbookom és egymásnak üzengettünk faszbukon (lindával), a legbarátiasabban, és tényleg nagyon jó barinők (mert itt csak ezt lehet használni) lettünk. és volt egy megjegyzésem, ami nem tetszett gének, mert azt jelölte be, hogy nem kedveli (mert ilyen gomb is volt), aztán magyarázkodtam neki, hogy azt nem gondoltam komolyan, amit leírtam. ezután hirtelen a cbaban találtuk magunkat a családommal és tusfürdőt akartunk venni, de csak nagyon szarok voltak, meg ott volt a nagymamám, aki nagyon beteg volt. aztán a garázsban voltunk otthon, az egész család és beszélgettünk. lindáról is.

na most ezt fejtse meg nekem egy álomfejtő, hogy mi a szart jelent is.
köszönöm
ja és már a metróban kéne lennem úton az egyetemre, ajjaj.

én csak egy bevándorló vagyok. én csak egy bevándorló vagyok.
ez ment tegnap egész este a fejemben, miután gé kifejtette nézeteit erről a témáról. persze nem mondta ki, hogy te mi a francot keresel itt egyébként, menj haza, és valószínűleg nagyonis én fújtam fel magamban a dolgot, és ő ilyenre nem is gondolt, csak kifejtette, hogy egy magyar srác, akit ismer az egyetemről, már 7 éve Franciaországban él, ide járt még gimibe is, és hogy biztosan csal, mert ennyit tuti nem maradhatna. ekkor ledöbbentem. héhahó, tudod te egyáltalán, hogy Magyarország immáron jó pár éve az unió tagja? és előtte se kellett nekünk nagy ittartózkodási engedély macera! addig maradunk, ameddig akarunk. oké, de kinek fizeted az adót? a társadalombiztosítást? mivel itt dolgozom, és be vagyok jelentve, ezért Franciaországnak. de ha otthon lennék, és csak tanulnék, akkor semmilyen adót nem fizetnék. és honnan tudjam, hova sodor az élet, lehet két év múlva a világ másik felén fogok élni, és akkor mire lenne jó, ha most is otthonra fizetnék adót? vagy egyáltalán nem is nagyon értettem, mit akar ezzel. a lényeg, hogy szerinte nem maradhatunk okáig egy országban. de kérdem én, akkor mit csinál az angol apád itt már több, mint húsz éve?!
vagy az más, ha nem tanulni jöttél ide?

én akkor is törvényesen vagyok itt, és akkor is törvényesen lennék, ha csak tanulnék. persze, akkor nem fizetnék adót, mint ahogy most teszem, még a nyugdíj alapba is megy a fizetésemből, de ez nagyon rosszul esett. elrontotta az egész tegnap estémet.

pedig élveznem kellett volna, hogy megmutatta a kampuszukat, ami óriási, bár csúnya. megmutatta a szobájukat, ami kicsi és kétszemélyes, megmutatta a kajáldájukat, ami az egyetem méretéhez képest nagyon kicsi, megmutatta a bárjukat, ahol 1 euró egy korsó csapolt sör (ami otthoni árakhoz mérten is nagyon olcsó), és végülis megmutatta a szomszéd várost, meg mindent a környéken...

és azt fedeztem fel, hogy a francia kockák nem is annyira kockák, mint a magyar kockák, legalábbis kinézetre. persze van egy-kettő, de ennyi. és még a lány kockák is sokkal szebbek. bár nincsenek sokan, ezáltal nagyon megbámultak engem. ami kicsit zavart.

vágy

napok óta rizseshúsra vágyakozom. kezdődött úgy, hogy a lépcsőházban valamiért egy napon át erős rizses hús illat terjengett. természetesen biztos más volt, de nekem rizses hús jutott eszembe. és azóta nem tudom kitörölni a gondolataimból.
ma odáig jutottam, hogy egy csomó receptet elolvastam. és persze tök egyszerű elkészíteni, csak pörköltöt kell csinálni és a rizst hozzáfőzni. ennyi. persze tudtam én, de ahhoz el kell menni a boltba, disznókarajt kell venni, meg paprikát, meg hagymát, meg zöldpaprikát (ez most komoly?!), meg paradicsomot, szóval a rizsen és az olajon kívül minden hozzávalót. és ezt végiggondolva annyira már nem is vágyom a rizses húsra (dehogynem).

(francia menzán csak halat, pizzát, steaket, párolt zöldséget, kuszkuszt, joghurtot, rengeteg zöldséget, sajtot, salátát, meg ilyenekhez hasonlókat lehet kapni. semmi mócsingos rizses hús. komolyan, néha hiányzik az otthoni menza. (meg a bableves a gimiből. az valami isteni volt))

.

komolyan kezdek félni a szomszédomtól. egy kis háttérsztori.
minden áthallatszik.
tavaly még egyedül lakott.
nagyon fura hangja van, még így falon keresztül is félelmetes, mindig ordibál (rengeteget skypeol... ja és lány)
és franciául beszél, de ezt csak sokára sikerült megállapítanom, mert nagyon furcsa akcentussal beszéli.
aztán mikor visszajöttem aug. végén már egy másik lány is lakott vele.
másik lány nem sok vizet zavar, néha beszélgetnek egymással.
tegnap mikor mentem volna wcre, a másik lány az ajtó előtt ült rengeteg cuccal és várt.
ma most mikor hazaértem, ordított az első lány. a másikkal.
aztán egyszer csak nagy puffanások, tárgyak repültek ide-oda, a másik lány felordít fájdalmasan, majd elkezd bőgni.
az első meg csak kiabál és kiabál.
én meg legszívesebben leléptem volna, de kint esik az eső, ezért inkább hangosabbra tettem a zenét, de így is hallom őket.

és ha véletlenül összefutunk a folyosón, a világ legkedvesebb, csendesebb lányának néz ki...