szerencse (?)

Milyen érzés az, hogy szerencsésnek mondhatom magam? Miért ilyen rossz? Pedig ezerszer jobb "szerencsésnek" lenni, mint az ellenkezőjének.
Van egy volt barátnőm, aki egy napon született velem (azért volt, mert már nem is keressük egymást egyáltalán). Ő se köszöntött fel, én se őt. És ma felrakott iwiwre egy képet az ő szülinapjáról. Emléket állított az édesanyjának, aki télen halt meg. És ilyenkor önző módon szerencsésnek gondolom magam. Velem sem volt itt Anyu a szülinapomon, de tudom, hogy jól van, nyaral. Él. Lélegzik.
Vannak akik betegek. Akik éheznek. Akiknek összedőlt a háza. Akiknek nincs senkije. Akiknek nincs pénze semmire. Akik nem értenek semmihez. Akik buták.
És mi vagyok én ezekhez képest?
Csak a hülye kis életem kicsi, egyáltalán nem fontos tényezőin siránkozom.
De örülök ha süt a nap. Ha láthatom a családomat. A barátaimat. Ha kifekszünk a parkban. Ha majdnem lelocsol minket a locsoló éjfélkor. Ha gusztustalan pillecukrot eszünk. Ha visszavisszük a kávét, mert víz íze van. Ha bejárjuk az összes boltot. Ha pontban éjfél után felhív, még akkor is, ha épp bulizik valahol 100 km-rel arrébb. Ha smst küld. Ha meghívnak egy ebédre. Ha felajánlja, hogy aludjak nyugodtan náluk. Ha lelép az új kardigánommal. Ha már hónapok óta nálam van a szemüvege. Ha tervezzük a nyarat. Ha kibeszéljük a többi embert. Ha öreg vagyok, már jócskán húszas, míg a másik még csak tízes. Ha csendben, de mégis boldogan és elégedetten (szúnyogok által összecsípetten, sötétben a hévtől hazasietősen) telik a szülinapom, még akkor is, ha nem hívtam meg őket a (nem létező bulimra). 21 éves lettem én. szépen csendben.