nővér

most már tisztán látom, a kapcsolatomat a nővéremmel. letisztázódott. sose leszünk jajdejó testvérek. teljesen mások vagyunk. itt voltak öcsivel párizsban, ma mentek el, és mikor velük voltam, mikor meg akartam nekik mutatni párizs számomra kedvenc részét, a marais-t, egyáltalán nem érdeklődött. mögöttem jött végig, mintha egy nagy bőrönd lett volna, amit húznom kellett volna magam után. sőt vonszolnom.
nem tudok vele beszélgetni, nem tudok vele sétálni, nem érdeklődött utánam, én próbáltam. én tényleg megpróbáltam.
szerdán mikor hazaértem és ők is visszaértek a szállásukra, fogtam magam és átmentem a város másik végébe, hulla fáradtan, de boldogan, hogy jaj de jó, itt vannak a tesóim! egy hét folytonos gyerekfelügyelet, aztán egy három és fél órás vonatút kicsit kifárasztott. és boldogan, mosolyogva megjelentem náluk. se egy mosoly, semmit nem kaptam tőle.
itt voltak párizsban. először életükben. és végig az otthonról hozott kajáikat ették. egyszer gyrosoztak. se egy baguette (kevesebb, mint egy euró!). nem azt mondom, hogy mehettek volna étterembe, mert még én sem voltam itt étteremben. csak valamit egyenek, megkóstoljanak, ami francia, ami otthon nincs, vagy más. mert hiába van otthon baguette, semmi köze nincs az ittenihez. vagy a sajtok. vagy bármi.
áthívtam őket tegnap este, hogy vacsizzanak nálam. hogy legalább egyszer, amíg itt vannak egyenek valami franciát. csináltam nekik palacsintát, sonkás, sajtosat. vettem hozzá cidre-et, meg flam-ot, hogy legalább egy kis francia sütit is egyenek. meg kaptak egy-egy tábla csokit is. most nem magamat akarom fényezni, hogy huh de jó testvér/vendéglátó vagyok. de még köszönömöt se mondott. (öcsit most nem említem, 13 éves, örülök, ha egyszer elmosolyodik, amikor látom - és te jó ég! akkora mint én! vagy magasabb is talán egy kicsit!!)

a nővérem nem tudom, mikor lett olyan, amilyen. vagy én mikor változtam meg ennyire. de azt hiszem egyre nagyobb köztünk a szakadék, és nem lehet már átugrani. én hiába próbálom, csak azt kapom vissza, hogy én mit nem csinálok jól. hogy ő sem írt nekem egyszer sem, hogy nahát hugi, hogy vagy ott párizsban? nem. megkaptam, hogy egyszer sem érdeklődtem felőle. pedig igen. volt, hogy írtam neki. ő nem írt sose magától. küldtem neki képeslapot is. csak neki, nem a családnak, csak neki.
meg mertem kérdezni emailben, hogy mikor lesz pesten a nyáron és rögtön azt kaptam vissza, hogy persze, engem csak az érdekel, hogy mikor nem lesz zuglóban, mikor lesz csak az enyém a lakás. pedig egyszerűen csak érdekelt, hogy hogy alakul a nyara, és nem az, hogy mikor rendezhetnék házibulit (házibulit? sose rendeztem házibulit...) a lakásban.

az hogy külsőleg sosem fogok vele kiegyezni, hogy figyeljen oda magára, hogy fogyjon le, menjen el fodrászhoz, vegyen új ruhákat, elfogadom. de ezeket a sértéseket mindig megkapom. és nem csak tőle, az egész caslád ellenem van. ha mondok valamit, hogy jaj miért ilyen, akkor rögtön, hogy "fogjam be" (túlzás) ő a nővérem, én meg miért vagyok ilyen. azért mert őt védik, mert sérülékeny, mert magába zárkózó, mert nincs sok barátja, mert kövér, mert nem tudom... de én vagyok a folytonos feketebárány, aki ne adj isten, a barátaival akar lenni, szórakozni akar, csinálni valamit, azonnal megkapom, miért vagyok ennyire más.

ez most így kijött belőlem. elnézést érte. de tényleg úgy érzem, hogy nem az én hibám, én tényleg megpróbáltam már sok mindent. pl "lefogyasztottam", fogyott vagy 10 kilót hála nekem. és tartotta is, míg otthon voltam. most szépen az egész rajta volt újra.

olyan mintha ... á inkább nem írom le.
csak jó lenne, ha mások is azt látnák, amit én. a családom mondjuk. mert szükségem van rájuk.