elmenjek vagy ne?
tudtam, hogy ez lesz. mindig ez van. először, mikor megkapom a meghívást, jaj de jó, naná, hogy megyek, tökre várom. aztán nem sokkal később (ez függ a meghívás és az esemény időpontja közötti időtől, vagyis lehetnek napok esetleg órák) lebeszélem magam. á nincs kedvem. á más dolgom lenne. á mittudoménmi. aztán persze rábeszélem magam, de igen, tök jó lesz, mozdulj ki. na akkor teljesen rákészülök a dologra. megvan mit veszek fel, mikor indulok, el van tervezve az egész. és akkor jön a vészes indulás előtti pár óra/perc és meggondolom magam. és ilyenkor kell valami, valaki aki átbillent, aki rábeszél, ha nincs, akkor maradok.
most is ez van. menjek-e szonja bulijába, amire tök simán elmennék, ha itt lenne pesten, vagy a közelben, nem velencén. nem ismerek senkit, aki ott lesz. csak szonját, de azt se mondanám rendes ismertségnek. és meg akarom ismerni az ő ismerőseit? tudom, embert barátjáról, és szonját nagyon szeretem, de akkor is.
most abban vagyok, hogy nemsokára indulni kellene, de nincs kedvem. nincs kedvem elmenni kelenföldre, vagy a délibe és vonatozni egy órát, hogy azután megérkezzek istentudja hova, de ahol rajtam kívűl csak egymást ismerő emberek lesznek. és most nem is élhetek a kelet-európai kislány a nagy nyugaton imázzsal, mert mindenki magyar.
menjek. ne menjek.
2 megjegyzés:
naaa és elmentél? ugye el?
nem, nem mentem. ezt már akkor írtam, mikor eldöntött tény volt, hogy nem megyek. igazából nem is bánom, csak szonját sajnálom, mert végül is megígértem neki, mert ahogy néztem a facebookos képeket, tényleg mindenki ismerte a másikat, kicsit szarul éreztem volna magam...
győzött a lustaság.
Megjegyzés küldése