el v ne?

elmenjek vagy ne?
tudtam, hogy ez lesz. mindig ez van. először, mikor megkapom a meghívást, jaj de jó, naná, hogy megyek, tökre várom. aztán nem sokkal később (ez függ a meghívás és az esemény időpontja közötti időtől, vagyis lehetnek napok esetleg órák) lebeszélem magam. á nincs kedvem. á más dolgom lenne. á mittudoménmi. aztán persze rábeszélem magam, de igen, tök jó lesz, mozdulj ki. na akkor teljesen rákészülök a dologra. megvan mit veszek fel, mikor indulok, el van tervezve az egész. és akkor jön a vészes indulás előtti pár óra/perc és meggondolom magam. és ilyenkor kell valami, valaki aki átbillent, aki rábeszél, ha nincs, akkor maradok.
most is ez van. menjek-e szonja bulijába, amire tök simán elmennék, ha itt lenne pesten, vagy a közelben, nem velencén. nem ismerek senkit, aki ott lesz. csak szonját, de azt se mondanám rendes ismertségnek. és meg akarom ismerni az ő ismerőseit? tudom, embert barátjáról, és szonját nagyon szeretem, de akkor is.
most abban vagyok, hogy nemsokára indulni kellene, de nincs kedvem. nincs kedvem elmenni kelenföldre, vagy a délibe és vonatozni egy órát, hogy azután megérkezzek istentudja hova, de ahol rajtam kívűl csak egymást ismerő emberek lesznek. és most nem is élhetek a kelet-európai kislány a nagy nyugaton imázzsal, mert mindenki magyar.

menjek. ne menjek.

sziszisziiiiget!

tudom, hogy nem mai már a reklám, de akkor is, nagyon nagy...

és akkor most megyek, és kicsikét felcímkézgetem, rendezgetem a blogot

lista

tehát megvolt a balcsiban fürdés, napozás, strandolás. ennyivel kevesebb van a nyáron, magyarországon megteendő dolgok listáján !

és ma van az év legmelegebb napja, és nincs kedvem kimászni a lakásból, ahol van légkondi...

szerencse (?)

Milyen érzés az, hogy szerencsésnek mondhatom magam? Miért ilyen rossz? Pedig ezerszer jobb "szerencsésnek" lenni, mint az ellenkezőjének.
Van egy volt barátnőm, aki egy napon született velem (azért volt, mert már nem is keressük egymást egyáltalán). Ő se köszöntött fel, én se őt. És ma felrakott iwiwre egy képet az ő szülinapjáról. Emléket állított az édesanyjának, aki télen halt meg. És ilyenkor önző módon szerencsésnek gondolom magam. Velem sem volt itt Anyu a szülinapomon, de tudom, hogy jól van, nyaral. Él. Lélegzik.
Vannak akik betegek. Akik éheznek. Akiknek összedőlt a háza. Akiknek nincs senkije. Akiknek nincs pénze semmire. Akik nem értenek semmihez. Akik buták.
És mi vagyok én ezekhez képest?
Csak a hülye kis életem kicsi, egyáltalán nem fontos tényezőin siránkozom.
De örülök ha süt a nap. Ha láthatom a családomat. A barátaimat. Ha kifekszünk a parkban. Ha majdnem lelocsol minket a locsoló éjfélkor. Ha gusztustalan pillecukrot eszünk. Ha visszavisszük a kávét, mert víz íze van. Ha bejárjuk az összes boltot. Ha pontban éjfél után felhív, még akkor is, ha épp bulizik valahol 100 km-rel arrébb. Ha smst küld. Ha meghívnak egy ebédre. Ha felajánlja, hogy aludjak nyugodtan náluk. Ha lelép az új kardigánommal. Ha már hónapok óta nálam van a szemüvege. Ha tervezzük a nyarat. Ha kibeszéljük a többi embert. Ha öreg vagyok, már jócskán húszas, míg a másik még csak tízes. Ha csendben, de mégis boldogan és elégedetten (szúnyogok által összecsípetten, sötétben a hévtől hazasietősen) telik a szülinapom, még akkor is, ha nem hívtam meg őket a (nem létező bulimra). 21 éves lettem én. szépen csendben.

itt-hon

helyzetjelentés:
csend van. látom a csillagokat. most jöttem be a teraszról (ujjatlanban, omg, ujjatlanban 11kor! el se hiszem!) és azonnal a cassiopeia világított rám. de rég de rég láttam csillagokat. és nincs vonatzaj, se semmi, csak a tücskök meg az ugató kutyák.
öcsi meg matyi, az unokatesóm a szomszéd szobában éjszakáznak,

és túléltem a rohadt bőrönd cipekedést, megtaláltam a buszt, ami kivitt a retkes beauvais-ra, átéltem életem eddig leggyorsabb, és legszörnyűbb repülőútját, már kezd visszajönni rendesen a hallásom, megölelgettem mindenkit itthon, holnap irány a fodrász.

itthon vagyok. itthon. másfél hónapra.
indul az új countdown !

ohmyfuckingod, itthon vagyok. csend van és fülledt meleg (és sötét!)

et paris tu me manques déjá, trop...

ihaj

pakolok. vagyis pakolni próbálok, de mivel engem nem a pakolásra teremtettek semmilyen téren, ezért kb reggel óta pakolok folyamatosan. meg kiélveztem, hogy üres volt a család lakása, mostam meg tv-ztem, meg kávéztam. a bőrönd (és ez a buzi nagy!) már most tele van, pedig csak ruhák vannak benne. ajjaj. a felét se fogom felvenni, a másik felét meg itthagyom és azt fogom hiányolni. Anyu! miért nem tanítottál meg ésszerűen összepakolni?!

helyzet

ma kanadainak véltek (ezazz, már nemsokára talán francia is lehetek, voltam már belga, most kanadai, nem tudom legközelebb milyen akcentust vélnek felfedezni a beszédemben!).

lejártam a lábam, és még le is fogom jobban.

láttam (és ő is engem) Jeant, a crazy-szajnába-ugrálós-hippyt a metrón, és felismert!

és nagyon úgy néz ki, hogy egyedül kell majd szülinapoznom, mert de jó, hogy hazamegyek, de senki sem lesz otthon. (na, tudom, szeretek túlzásokkal élni. de akkor is.)

amúgy ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy (nem csak azt, hogy egy év múlva már féléve Párizsban élsz) 2009 júliusának közepén csizmában (nem boka! rendes, normális), harisnyában fogsz járkálni az utcán, kinevettem volna. egy év múlva vajon mi lesz?

nővér

most már tisztán látom, a kapcsolatomat a nővéremmel. letisztázódott. sose leszünk jajdejó testvérek. teljesen mások vagyunk. itt voltak öcsivel párizsban, ma mentek el, és mikor velük voltam, mikor meg akartam nekik mutatni párizs számomra kedvenc részét, a marais-t, egyáltalán nem érdeklődött. mögöttem jött végig, mintha egy nagy bőrönd lett volna, amit húznom kellett volna magam után. sőt vonszolnom.
nem tudok vele beszélgetni, nem tudok vele sétálni, nem érdeklődött utánam, én próbáltam. én tényleg megpróbáltam.
szerdán mikor hazaértem és ők is visszaértek a szállásukra, fogtam magam és átmentem a város másik végébe, hulla fáradtan, de boldogan, hogy jaj de jó, itt vannak a tesóim! egy hét folytonos gyerekfelügyelet, aztán egy három és fél órás vonatút kicsit kifárasztott. és boldogan, mosolyogva megjelentem náluk. se egy mosoly, semmit nem kaptam tőle.
itt voltak párizsban. először életükben. és végig az otthonról hozott kajáikat ették. egyszer gyrosoztak. se egy baguette (kevesebb, mint egy euró!). nem azt mondom, hogy mehettek volna étterembe, mert még én sem voltam itt étteremben. csak valamit egyenek, megkóstoljanak, ami francia, ami otthon nincs, vagy más. mert hiába van otthon baguette, semmi köze nincs az ittenihez. vagy a sajtok. vagy bármi.
áthívtam őket tegnap este, hogy vacsizzanak nálam. hogy legalább egyszer, amíg itt vannak egyenek valami franciát. csináltam nekik palacsintát, sonkás, sajtosat. vettem hozzá cidre-et, meg flam-ot, hogy legalább egy kis francia sütit is egyenek. meg kaptak egy-egy tábla csokit is. most nem magamat akarom fényezni, hogy huh de jó testvér/vendéglátó vagyok. de még köszönömöt se mondott. (öcsit most nem említem, 13 éves, örülök, ha egyszer elmosolyodik, amikor látom - és te jó ég! akkora mint én! vagy magasabb is talán egy kicsit!!)

a nővérem nem tudom, mikor lett olyan, amilyen. vagy én mikor változtam meg ennyire. de azt hiszem egyre nagyobb köztünk a szakadék, és nem lehet már átugrani. én hiába próbálom, csak azt kapom vissza, hogy én mit nem csinálok jól. hogy ő sem írt nekem egyszer sem, hogy nahát hugi, hogy vagy ott párizsban? nem. megkaptam, hogy egyszer sem érdeklődtem felőle. pedig igen. volt, hogy írtam neki. ő nem írt sose magától. küldtem neki képeslapot is. csak neki, nem a családnak, csak neki.
meg mertem kérdezni emailben, hogy mikor lesz pesten a nyáron és rögtön azt kaptam vissza, hogy persze, engem csak az érdekel, hogy mikor nem lesz zuglóban, mikor lesz csak az enyém a lakás. pedig egyszerűen csak érdekelt, hogy hogy alakul a nyara, és nem az, hogy mikor rendezhetnék házibulit (házibulit? sose rendeztem házibulit...) a lakásban.

az hogy külsőleg sosem fogok vele kiegyezni, hogy figyeljen oda magára, hogy fogyjon le, menjen el fodrászhoz, vegyen új ruhákat, elfogadom. de ezeket a sértéseket mindig megkapom. és nem csak tőle, az egész caslád ellenem van. ha mondok valamit, hogy jaj miért ilyen, akkor rögtön, hogy "fogjam be" (túlzás) ő a nővérem, én meg miért vagyok ilyen. azért mert őt védik, mert sérülékeny, mert magába zárkózó, mert nincs sok barátja, mert kövér, mert nem tudom... de én vagyok a folytonos feketebárány, aki ne adj isten, a barátaival akar lenni, szórakozni akar, csinálni valamit, azonnal megkapom, miért vagyok ennyire más.

ez most így kijött belőlem. elnézést érte. de tényleg úgy érzem, hogy nem az én hibám, én tényleg megpróbáltam már sok mindent. pl "lefogyasztottam", fogyott vagy 10 kilót hála nekem. és tartotta is, míg otthon voltam. most szépen az egész rajta volt újra.

olyan mintha ... á inkább nem írom le.
csak jó lenne, ha mások is azt látnák, amit én. a családom mondjuk. mert szükségem van rájuk.

hey, welcome back!

bienvenue in the City...
véégre.

egy hét gyerekekkel a hátamon, franciául gagyogva, fázva, vacogva, óceánban merengve, rengeteg salátát edve (heh, ez de ronda), hajat fonva... ööö boltba menve, kölcsönadva, és INTERNET NÉLKÜL után, végre újra emberi környezetben!

mostmeg megyek és megszorongatom a kisöcsémet, aki itt vagyon valahol párizs túlpartján!

brötány

és most megyek és egy hét múlva jövök.
átadom magam a tájnak.

irány bretagne!