bukás

Azt hiszem elbuktam. Igen félkövérrel. Nem lesz többé kétetem. Pedig milyen nagymellényes voltam. Azzal vigasztalom magam, hogy végül is nem az én hibám, hanem az egyetemé, mert szar. Mert ez a kar szar. Nekem nem tetszik, ahogyan tanítanak, amit tanítanak, és mi a jó életért jelentkeztem pont ide?! Mindenhova felvettek volna. De én ide akartam. Miért? Mi olyan jó van ebben? Mit hittem róla?
Most ki vagyok kissé akadva. Pedig egy öreg bácsiról akartam írni, akivel ma is találkoztam.
Vajon elbukás-e az, aminek igazából nem mi vagyunk az okozói? Egyszerűen külső körülmények miatt döntök úgy, hogy elbukom? Tudom az én döntésem, senki sem kényszerít, maradhatnék is, ha akarnék. De nem akarok.
És az a baj, hogy rossz bevallani, de a lustaság is közrejátszik. Mert mégiscsak egyszerűbb egy egyetem, lenne végre szabadidőm és nem nyolcra érnék haza úgy, hogy reggel hétkor már elmentem itthonról. Egyszerűbb lenne úgy, hogy végre sétálhatnék csak úgy a városban, és nem sietnék haza azonnal, hogy vége van az órának mert reggel fél hét óta csak vizet ittam. Egyszerűbb lenne úgy, hogy tudnék találkozni a barátaimmal. Egyszerűbb lenne úgy, hogy végre el tudnám olvasni a kötelezőket, felkészülhetnék az órákra. Természetesen egy egyetemmel egyszerűbb lenne az életem. De nem kapnék olyan diplomát, amivel talán tényleg el tudnék úgy helyezkedni, ahogy az álmaimban. De az álmokhoz nem kellenek diplomák, már ha nem orvos szeretnék lenni.
Nem tudom, mit akarok. Nem tudom, melyik lenne a jobb. Vele, vagy nélküle? Vele vagy nélküle? Nélküle? Vele? Együtt? Egyedül? Dönts. Nekem kell. Utálok dönteni. Végül is az én életem, tényleg nekem kell eldönteni, mit szeretnék. Hahó, mit szeretnél? Ezt biztosan nem, legalábbis így biztosan nem. Sok sikert.

Decemberig maradok. Akkor majd meglátjuk, mi lesz. Vagy halálos vizsgaidőszak, vagy csak egyszeres. December... messze vagy még. Addig minden megváltozhat.

csücsörke

jobb szó nincs rá.

Elkezdődött a Paris Fashion Week, oh igen!

(A.F. Vandevorst - printemps/été 2009, lementve a style.com-ról)

Bunbury

Kicsit későn, de azért írok róla.
Szóval csütörtökön (pontosan 3 napja, 25-én) színházba mentünk, Anyu, Niki meg én. A Radnótiban néztük a Bunburyt, amit imádok. Nagyon. Eddig.
Itt nem tetszett. És ez nem a díszlet, a jelmezek ruhája, sőt nem is a rendezés hibája, hanem sajnos a színészeké. Főszereplő (az egyik) Csányi Sándor volt (ő játszotta Jack Worthinget), és persze mindenki oda van Csányi Sándorért. Akkor én megalapítom a NemszeretemCsányit klubbot. Lehet, hogy valakik szerint nagyon helyes (szerintem nem, még csak nem is sármos, mint ahogy Laura szokta mondani), de játszani NEM TUD. Legalábbis ebben a darabban biztosan nem. Ugyanazon a monoton hangszínen mondta végig a szövegét. És a lányok. Gwendolen szerepében Wéber Kata, Cecilyében meg Marjai Virág. Ők se voltak jók. Lehet, hogy az volt a rendezői utasítás, hogy affektálva adják elő a szerepüket, de ez már TÚL sok volt. És a többiek. Nos ők nagyon nagyon jók voltak. Debreczeny Csaba, Csomós Mari, Martin Márta és Szombathy Gyula remekeltek. Vagyis nagyon, de tényleg nagyon jók voltak. Debreczeny simán lejátszotta Csányit. Én akkor sem fogom megérteni, miért annyira nagy sztár ez a Csányi. Tele volt a nézőtér fiatal lánykákkal, akik amikor a bejáratnál meglátták a fotókat az előadásból, elkezdtek mutogatni és vihogni. Csányi eddig egyedül a Kontrollban tetszett. De azóta se filmben, se színházban...
Viszont Oscar Wilde szövegét imádom, főleg ha Nádasdy Ádám professzor úr fordítja, mint most is. Imádtam a tanár úr tavalyi óráit. Még akkor is, ha nem kaptam tőle szép jegyet... De élvezet volt rá beülni. Ilyenkor kár, hogy nem vagyok angol szakos. Egyébként nem. Az én szakomon is vannak jófej tanárbácsik. Meg nénik. Na jó eltértem a tárgytól. Tehát, Bunbury... Jó lett volna, más szereposztással... De azért megérte megnézni!!

élet álom

Az élet álom. Vajon nem álmodom-e most is? S egyszer majd felébredek.
Mi a valóság, az amit látok, érzek? Egyáltalán létezik-e valóság, vagy csak kitaláció. Belénk nevelik, hogy ez van, ezért ezt látjuk. Beképzeljük.
Ha felébredünk, mit látunk majd? Újabb álom jön, álom az álomban?
Én irányítom-e magamat? Azt érzem, én, de mi van, ha van egy felsőbb hatalom, egy felsőbb valami, ami elhiteti, ez te vagy, azt teszed, amit szeretnél.
Ha ez tényleg álom, hagyják, hadd álmodjam tovább, hadd higyjem, én vagyok az, aki mozgatja lábaim, ez az életem, ezt érzem, látom. Hadd higgyem, ez a valóság.
Álmodok tovább.

szülinapok

Az életem rohanás. De erre számítottam, szóval nem meglepő.
Pénteken Bid lett 20. Ma meg Juc. Szintén húsz. Már nem sokan vannak a kicsi tizenesek.
Egyébként hideg van, rohadtul hideg. A lakásban is csak tegnap kapcsolták be a fűtést.
Fölöslegesen nem írok.
Csináltunk prezentációt egy projektre, egy Közösségi ház pályázatára. Öten. Ma kellett előadnunk, meg is tettük. Meg sütöttünk is, nem is keveset, hogy megvegyük magunknak a "népet", elvileg sikerült is, éljen!
Olaszt tanulok, nem norvégot, azt majd talán később.
Hova tűnt a vidám mesélős hangom? Megkeresem.
Ha meglett, jövök vissza.

Károlyi kert az én Párizsom

Ma jártam az én kis pesti Párizsomban. Nagyon sokáig nem is hallottam róla, hogy létezik, lévén nem pesti, és főleg nem belvárosi, aztán egyszer egy turista (igent, megint turistás sztori) megállított minket a Váci utcában, hogy merre van Ő. Én (meg a többiek is) néztek rá nagy szemekkel, elnézést, de fogalmunk sincs. Akkor a turista megmutatta a térképét, de hogy itt kell lennie (szegény eléggé el volt tévelyedve arról, hogy ő éppen hol van), és mi megmutattuk neki, hogy nem ott van, ahol hiszi, és megmutattuk neki a Váci utcát. Ezután én nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mi is ez a hely, és hogy hogy még nem hallottam róla.
Aztán tavaly, körülbelül egy éve megtörtént a csoda. El is felejtettem nagyjából az egész sztorit, és akkor véletlenül bóklászásaim közepette rábukkantam. Annyira meglepődtem, mert egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Ránéztem és teljesen máshol találtam magam. Olyan volt, mint Párizsban a Tülériák kertje, vagy a Luxemburg kert. Igaz sokkal kisebb, de a hangulata, a kialakítása, az emberek benne. Tele volt gyerekekkel, meg nyugdíjasokkal. Eldöntöttem, hogy sokszor fogok az én kis Párizsomba elmenni, hiszen nincs messze. A baj csak azzal volt, hogy nem tudtam, pontosan hol is vagyok, hogy jutottam ide, és ha kerestem nem is találtam meg. Mindig csak véletlenül bukkantam rá, akkor mikor egyáltalán nem akartam odajutni, nem kerestem, siettem máshova, és véletlenül egyszercsak ott állt előttem.
Ma is így tévedtem oda, sétálgattam az Egyetem tér környékén, mert kerestem az Indegennyelvű Könyvtárat, és akkor ott volt most is. Megint tele gyerekekkel, akik faleveleket gyűjtöttek. Milyen jó lehet a közelbe oviba járni!
(és ma még szerintem legalábbis, szépen voltam felöltözve, így tényleg Párizsban jártam, ahol ez kötelező).

2

Itt ülök frissen mosott hajjal, közel a fagyhalálhoz, és írok. Hajat kéne szárítanom, esetleg OLVASNOM, hiszen csütörtökre még vagy 500 oldalam hátra van. De én akkor is itt ülök és írok. Értem, nem?
A másik egyetem, ahol szintén majd sokat kell írnom, izgalmas. Eddig tetszik. Főleg mivel jó társaságba kerültem. De csak azért, mert elmentem vasárnap az ismerkedős-iszogatós dologra, és onnan együtt jöttünk el. És akkor elkezdtünk beszélgetni, többet. És azóta vagyunk öten. Közös prezentációt is fogunk majd tartani hétfőn.
Szóval eddig jó. A tanárok is, csak a hely kicsi, de majd megszokom. Majd jönnek az Eltére, nagy terembe!
Hajat szárítok.
És nincs időm. Szinte semmire. Vagyis hétkor hazaérek, és reggel nyolckor indulok. Hulla fáradt. És a második nap.
És norvégot fogok tanulni.
És lusta vagyok. Lenne időm, ha akarnám. Ha csinálnék.
És igazából csak ma nem volt időm.

első

Első nap a suliban. Az újban. Mindjárt indulok. Most már tényleg kétetem. Csak ne lenne ilyen szar idő! (8 fok)
Tegnap ismerkedés, kocsmázás, beszélgetés, közös metrózás, nevetés, jó.
Remélem a hasonlókat az elkövetkezendő 3 évre is!

nobody said it was easy

(Tudom, hogy igazából nem ez a címe. De mindenki ezt jegyzi meg belőle)

Ez a zene lenne életem filmjének az egyik háttérzenéje, főleg utazásoknál, mint pl ma a trolin. Tökéletes, ahogy nézed a tájat, az embereket az utcán, pontosan ez a zene kell hozzá.
Tehát, hogy ne csak én élvezhessem, íme:


Coldplay - The Scientist

(Már csak a koncertjükre kéne eljutnom... Nagyon kéne)

mi, már most?

Tegnap közölték velem az Eltén, hogy jó lenne, ha már most eldöntenénk, hogy mi lesz a portfóliós szakdolinkban. Ez olyan, mint régen a szakdolgozat, csak 3 témát kell kidolgozni, és rövidebben. Mert, hogy jövő félévben le kell adni a tanároknak (!), szóval döntsük el most mit szeretnénk... Még csak most kezdtem el a második évet, és jó tudom, hogy csak három éves a jelenlegi bolognais rendszer, de azt hittem elég lesz mondjuk 2009 nyarán ezen gondolkodni... De nem, már most dönteni kell. És mi lesz, ha mondjuk jövő évben kimegyek Erasmusszal éd akkor halasztanom kell egy évet, és közben teljesen átértékelődik bennem, hogy én nem is arról, hanem inkább egy teljesen más dologról szeretnék írni... Na jó, nem kell ezt ennyire komolyan venni! Nyugi.

A másik én

Nem, ez a cím nem valami skizofrén hajlamról fog szólni, csak szeretném elmagyarázni, mi is az ott jobboldalt, az a bizonyos Painperdus link. Szóval létezik egy olyan én, aki szeretne történeket, gondolatokat leírni. Megírni. Átadni. Ésatöbbi. Szóval ez az én ír oda, abba a blogba, csak sajnos jelenleg elvesztette múzsáját, nincs ihlet, de dolgozik az ügyön.
Magyarázatot nem fűznék hozzá, minek, ott sem magyarázok semmit. De az is én vagyok.

ny fashion week

Mindenki hülyének néz, de szerintem ez akkor is fontos (nekem). Pénteken (5-én) elkezdődött a new york-i divathét, a 2009-es tavaszi/nyári kollekciókkal. És most tényleg bevallom, hogy hülye vagyok, mert mindennap megnézem az aznapi (vagyis tegnapi, hála az időeltolódásnak) termést, és lementem azokat a képeket, amik tetszenek. Kb három szezon óta, az összes divatbemutatóról New Yorkból, Londonból, Milánóból és Párizsból. Beteges?
(Egyszer szeretnék majd személyesen is ott lenni, nem nem kell Anna Wintour helye, elég nekem a 2. sor is...)
Ja és a képeket utána beállítom képernyőkímélőnek, mert olyan szépek...

szeretem...

... a belvárost. Hogy miért? Egy példa: a turisták, akiknek lehet segíteni. Szeretem, ha megkérdezik, hogy tudok-e nekik segíteni, tudok-e angolul, és én szeretek angolul beszélni, meg persze segíteni is.
Ma is, amikor jöttem haza a Francia Intézetből a villamos megállóban egy pár kérdezte, hogy már felszállás előtt kell-e a jegy, vagy a villamoson is meg lehet venni, esetleg a kalauztól. (Most már túlbonyolítottam a történetet...). Tehát angolul kérdeztek, én angolul válaszoltam, és útba is igazítottam őket... Nem nagy beszélgetés, tudom, de boldoggá tett.
Kedves turisták! Szívesen segítek!!!

-

Kész, vége(m), legyőzött az allergia. Nem akarok folyton nyafogni, mert nem vagyok nyafogós, sőt utálom a nyafogást, de tényleg, így szeptember elején az eddigi "nyár" legsúlyosabb rosszullétei törnek rám, nem akarok utcára sem menni! (Pedig Pesten vagyok, nem is otthon!)
Ja és szombaton, a nagy nagy délutáni melegben osztálytalálkozó, amit rohadtul várok már (és a Duna parton, szabad ég alatt, Miklóson), de lehet, hogy még átgondolom a dolgot. Ez tényleg súlyos, a doki is megmondta miután a kezemre nézett az allergia teszt után, ilyen feldagadt kezet se lát mindennap, tankönyvbeillő példa lettem, hurrá. Nem nyafogok. Nem nyafogok. Nem nyafogok. Nem nyafogok. (Házi feladat, minden este leírni százszor, és megbarátkozni vele, vagyis a parlagfűvel)

here comes the sun

Tegnap egész este, és egyébként mostanában elég gyakran, amikor itthon vagyok, folyamatosan Beatlest hallgatok. Azt hiszem újra (meg újra meg újra) felfedezem őket. Sokan nem szeretik,mert, hogy milyen divat lett őket hallgatni, de nekem akkor is mindig (újra) a kedvenceim lesznek!
Szóval az, hogy felfedeztem, nem az, hogy elfelejtettem őket addig... de most csakis Beatles megy, mindig, semmi más csak ők. Ennek emlékére, két nagyon kedvenc szám:


(Tomorrow Never Knows)
és

(Here Comes the Sun)

kétetem

Szóval ma hivatalosan is. Hivatalossá tettem. Nem, nem mentem férjhez. Egyetemista lettem megint, mindig. Kétszeres egyetemista, vagyis kétemista. Beiratkoztam, találkoztam, aláírtam, odaadtam, áthúztam, kérdeztem, körbenéztem, jelentkeztem, neptunoztam. Más, teljesen más. Kisebb, néhol régiesebb, néhol újabb. De volt egy ismerős arc, vagyis ember, a gimiben egy évvel felettem járt, most meg csoporttársak lettünk.
Két hét múlva tényleg kétemista leszek, mert akkor kezdődik az új. Addig cask papíron járok oda, és jövőhéten már megyek a régibe. Egy hétig csak a tied leszek drága ELTE!