egy év

Nemrég eszembe jutott, hogy mi volt egy éve. Ez nem volt nehéz (hogy eszembe jusson), mivel most is majdnem ugyanott tartok. Vagyis majdnem ugyanazok a dolgok történnek/hetnek meg velem. Vagyis gólyatábor. Csak idén nem mentem el. Meg új dolgok közelednek, amik talán annyira már nem is lesznek újak, hiszen tudom, milyen egyetemre járni, mégis új, mert mást fogok tanulni, másokkal és máshol. Ja, és egyszerre két helyen. Szóval elgondolkodtam azon, hogy tavaly ilyenkor mire számítottam, milyen volt az életem, milyen változásokat vártam, és milyen változások lettek belőle. Szóval számot vetettem.
Egy éve már túl voltam a gólyatáboron. Gólyatábor előtt azt hittem, hogy tényleg hú de nagy dolog lesz a gólyatábor. De a gólyatábor egyáltalán nem nagy dolog. Vagyis az enyém egyáltalán nem volt az. Persze jó volt, de nem egetrengető, vicces volt, de nem nevettem szét magam a három nap alatt. Megismertem a csoporttársaimat, de nem kötöttem (azonnal, persze mit vártam? :D) életreszóló barátságokat. Sőt a csoporttársaim többsége ugye nem is volt a gt-ben, és jópáran vannak közülük, akikkel sokkal jobban elvagyok, mint a gólyatáborosokkal.
Valahogy így voltam az egyetemmel is, lehet, hogy az én hibám, de nem olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Mindenkiben él az Egyetem, hogy milyen a légkör, buli, néha tanulás stb. Nos, az én szakom nem ilyen. Az én csoporttársaim (és most nem bántani akarom őket), de nem az a bulizós fajta, vagy ha igen, akkor nem az én körömbe tartoznak (ez, hogy köröm kicsit fura kifejezés, de hirtelen nem találtam jobbat, hogy kifejezzem). Az én csoporttársaim csupa jó gyerekek, kedvesek, aranyosak, és imádnak tanulni. Lehet, hogy ez az Egyetem, amiről mindenki beszél a Közgázon, vagy a BME-n van, nem itt, és persze, mit várok én egy egyetemtől...
Nem at mondom, hogy "kapcsolatok" terén teljesen fölösleges lett volna ez az egy év, hiszen pont a gólyatábornak és az egyetemnek köszönhetem B-t. Akivel, remélem szerinte is, nagyon jó barátok lettünk. És persze szintén nekik köszönhetem Nellit, akivel azóta már nem tartom a kapcsolatot, elkrerültünk egymás mellől, ő is máshol folytatja, én is, meg ugyanott is, ahol ő már nem. Meg másokat is, mert szeretem én a csoporttársaimat, némellyüket persze sokkal jobban, mint másokat. De egy évvel ezelőtt nagy terveim voltak. Felköltözöm Pestre, így nem kell arra hivatkoznom, hogy nem tudok elmenni valahova, mert hogyan jutnék haza. Így meg is voltak a jó kis éjszakai buszozások, fagyoskodás a Blahán...
Sikerült belaknom a lakást. EGy év után elmondhatom, hogy végre hazaérek a suli, munka után, nem pedig azt, hogy Zuglóba megyek. A fal az enyém, az ágy az enyém, még akkor is, ha a szoba (lakás) többi bútora a Mamához tartozik, és az ő cuccai vannak ott, mindennap találkozom a polcra tett elismeréssel, hogy én vagyok a világ legjobb nagymamája... De a falon már az én fotóim lógnak, vagyis vannak felragasztva, az én barátaim mosolyognak vissza rám, s ettől jó az egész. Persze szívesen átfesteném, bútort cserélnék, és akkor talán tényleg otthon lenne, de ez nem a mi lakásunk.
A többiek: vagyis a "régi" barátok. Nos "sikerült" kiválogatni, hogy ki az igazán fontos, akivel tudom, hogy 10 év múlva is beszélni fogok. Sokkal kevesebben maradtak, mint voltak, de ők legalább megvannak. Csak az a baj, hogy én Pesten, ők Miklóson, suli után sietnek haza, mindegyiknek megvan a saját élete, barátja, barátnője, de azért összehozunk néha-néha egy találkozót. Meg azért csak fel fognak egyszer ők is költözni a Városba, és akkor jobb lesz, velük is beülhetek este valahova, és utána nem lesz kötelező nálam aludniuk.
De mégsem olyan volt ez az egy év, mint amilyet vártam. Mindig az a baj, hogy várok valamit, akkor biztos nem lesz. Nem az, hogy lesz valahogy, csak nem úgy, ahogyan szeretnéd, hanem nem lesz, sehogy. Úgyhogy, nem szabadna semmit sem várnom. Csak legyen valahogy. De zt nem tudom, én mindig a jövőt várom, tőle várok valami fontos változást, de ezért persze nem hozza el. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy most szar, csak nem olyan, mint amilyet vártam, annál nyugisabb... Túl sokat írok, túl sokat.
Szóval kedd: beíratkozás, az új helyre, új arcok, új suli.... DE NEM VÁROK SEMMIT. Vagyis nem akarok. (mindig ez a vagyis. mindig magyarázkodom. nem jó ez. nem.)

vége (mindjárt, kitartás)

Szóval elérkezett az utolsó, a végső munkanapom! (Vagyis nem biztos, mert kiderülhet még a nap folyamán, hogy jövőhéten is be kéne menni, de elvileg vége!) Jöhet az iskolapad, nem is kevés, kettő. Várom már, az biztos, hogy sok futásom lesz a két egyetem között, jövő ilyenkor már indulni fogok a 400 méteres futáson, természetesen a nehezített kategóriában, nagy, nehéz táskával... :)
Tényleg várom, kíváncsi vagyok milyen egyszerre két egyetem polgárának lenni, meg, hogy tudom majd összehangolni az órarendeket! És persze bírni fogom-e a tanulást (ha nem is a szorgalmi időszakban...)

A végzés örömére holnap megyek B-hez Abba buliba, ami abból áll, amiből egy Abba buli állhat, vagyis jelmez (még találnom kell valamit!!!) és Abba a hangszóróból... végig...

(a képen egy Elie Tahari öltözék látható, a 2007-08as őszi-téli kollekcióból, és aki viseli nem más, mint a gyönyörű magyar Mihalik Enikő! - ezt a képet a dolgos hétköznapok búcsújának szántam)

soha többé halat!

Pedig szeretem a halat. Vagyis szerettem, de vasárnap óta köszi nem, lemondtam róla. Egy életre? Hát tuti nem, biztosan el fogok csábulni egyszer-kétszer, de egy jó ideig nem kérek belőle. Az ok? Még visszagondolni is rossz...
Szóval az egész úgy kezdődött, hogy még múlthét előtti hétvégére (szóval jó rég, de vasárnaptól nézve, csak egy hét) rendeltem magamnak halat egy ebéd szállítós cégtől. Nem eszem nagy adagokat, de ez rendes adag volt, szóval nekem már sok. A lényeg, hogy nem voltam itthon azon a hétvégén, így a hal hiába várt rám. Mikor hazajöttem betettem a fagyra, hogy jó lesz ez még... Hát jó is lett, vasárnapra ebédre, Sziget előtt. Jó sok lett, teljesen tele lettem, de annyira azért nem durván.
Kinn vagyunk a Szigeten, minden tök jó, süt a nap, én éppen fröccsözöm, mikor nagyon megfájdul a gyomrom. Nem hirtelen, szépen lassan, egyre erősebben. Ajjaj, ez nem jó, na mindegy, gondoltam elmúlik, és amúgy is megtaláltam azt a szendvicses helyet, amit két éve is, és ahol isteni volt a kaja, majd este még erre ténfergünk és eszem egyet. Addigra úgyis elmúlik...
Egy óra múlva már olyan hányingerem volt, hogy azt hittem, hogy minden kisebb lépésnél ki fog jönni minden. De persze nem, pedig megkönnyebbültem volna, én nem tudok hányni, legalábbis egyszerűen nem. A végén már annyira szarul voltam, hogy nem bírtam tovább, ez nem lesz jobb, inkább hazamegyek. Killers koncert előtt. Pedig azt meg akartam nézni, hallgatni, nagyon nagyon nagyon. Kitámolyogtam a hévig, kb háromnegyed óra alatt, forgott velem a világ. Csak a héven ne jöjjön ki belőlem, csak a héven ne. Aztán meg a villamoson imádkoztam ugyanígy. Nem is tudom, hogy találtam el a troliig, de sikerült, haza is jutottam, le is feküdtem, Anyut tájékoztattam is, hogy kicsi lánya valószínűleg romlott halat evett. És nem, az a kissé fura íz az nem azért volt, mert különleges halfajtát kapott a cég. Nem, az romlott volt. Kettőig szenvedtem az ágyban, amikor megváltás történt. Nem részletezem...
Mindenesetre a hal ízétől elment a kedvem, egész este a számban volt, hiába mostam fogat...
Soha, SOHA senki ne akarjon nekem az elkövetkezendő 5 évben halat adni! (Max tonhalat, annak más az íze, na már most is találok mentséget a halaknak, nem fog ez 5 évig tartani, még egyig sem szerintem...)

Tehát Sziget... vasárnapból sajnos nem sok élmény jutott, szombatra meg sikerült a legkényelmetlenebb tornacipőt felvennem, amiről persze mindig elfeledkezem, és a lábam hajnalban... hát, hogy enyhén fejezzem ki magam, rohadtul fájt. Öregszem vagy mi van? Nem bírom már KÉT napig sem?

all I want is...

you (vagy legalább is valami hozzád hasonló):














de persze nekem elég lenne ő is (bőven elég):


Hasonlít papám bringájára, lehet, hogy korban is hasonlóak (papámnak nem rózsaszín). De akkor is akarok egy ilyen kis szépséget, és még használnám is! Komolyan. Megbarátkoznék a városban biciklizéssel. Na jó először csak Zuglón belül, aztán majd esetleg a belváros is, de attól félek, de itt a kertvárosban simán, nem is kihívás... Bár Zuglóban nem szoktam csak úgy menni ide-oda, mert akkor mindig megyek máshova, másik kerületbe... De akkor is akarok egy városi bringát, na jó, szeretnék. Lehet, hogy rá tudom venni Aput, hogy hozzuk fel az otthonimat, bár ő inkább hajaz egy MTB-ra (mármint a bicikli, nem Apu), de meg kéne előbb szerelni, mert eléggé kattog. De pl most dolgozni simán eljárnék vele, pláne, hogy nem kéne még a Hungáriára sem rámennem!

Na indulok a Szigetre, remélem az összes parlagfű elfonnyadt a tegnapi szélben!

egerek és allergia

A család többi része, vagyis mindenki rajtam kívül, nyaral. Ezért én lettem megbízva az állatok etetésével. Viszont öcsi egereit nem engedtem behozni a lakásba, nagyon büdösek és rengetegen vannak, inkább fordítva, rengetegen vannak és nagyon büdösek, hiszen ez a fő érv. Így ők otthon maradtak Szmiklóson, én meg persze bevállaltam, hogy naná, hetente akár többször is lemegyek Miklósra, és megetetem őket. Hogyne munka után, még 3 órát fogok bkvzni. Ahogy azt elképzeltem...
Szóóval, kedden kellett volna lemennem először, de itthon hagytam a lakáskulcsot, így meló után még haza kellett jönnöm érte. Azonban a troli lefulladt, így kb fél órát a melegben ácsorogtunk a troliban, mert nem lehetett kiszállni. Légkondi nincs. Nap sütött. Égetett. Ezek után nem volt kedvem egeret etetni, így szegények várhattak szerdáig.
Szerdán elég kalandos úton, naná a legnagyobb forgalomban, útlezárások idején jut eszembe, hogy kipróbálom, milyen a belvárosi busz közlekedés... Mert nem elég jó a Combino, ahol legalább hideg van és nem áll le a dugóban. De hazaértem Miklósra, hurrá. Az egerek is nagyon örültek, kivéve egyet. Szegény meghalt. Nem tudom miattam-e (gondolom igen, hiszen még tuti nem volt olyan öreg...), egy másik egérrel élt elzárva, és hát a másik, hmm, kicsit megcsócsálta, úgyhogy véres is volt, meg büdös. Kivettem nagy nehezen, nem volt jó érzés...
Aztán ma hazajövök, és nővérem egyik fűegere szintén elpusztult. Reggel siettem, Miklóson aludtam, és csak átöltözni jöttem haza, és ahogy beléptem a lakásba éreztem a szagot. Még meg is jegyeztem magamban, hogy jé, olyan, mint tegnap otthon a döglött-egér szag. Hát igazam lett, szegényke ott feküdt. De ő legalább nem az én hibámból halt meg, ő ténylegesen öreg volt. Eléggé kikészítettek a hirtelen egérelhalálozások. Egerek, nyugodjatok békében, és sajnálom, ha az én hibám volt...

A másik az allergia. Oh életem megrontója, a parlagfű. Csak azt nem értem, hogy mindenhol azt hallani, hogy évente egyre egyre több az allergiás, és már nagyon sokan vagyunk, de HOL? Magamon kívül nem látok senkit szenvedni. Pláne ennyire, és most nem csak magamat sajnáltatom. Szóval Miklóson aludtam, és reggel éreztem, hogy ez nem lesz jó, egyáltalán nem. Pesten is szenvedek tőle rendesen, na de ez! Amíg mentem a hévhez végig tüsszögtem az utat és fújtam az orrom (ez kb 15 perc séta). A megállóban Bid várt rám, ő is jómunkásember ezen a héten, szegénnyel nem is tudtam beszélni, végig egy zsepi volt az orrom és a szám előtt. Kb hulla kinézetem lehetett, mert a főnöknéni, aki nem is annyira néni, de nagyon aranyosan mondta, hogy nyugodtan menjek haza. De ott legalább van légkondi, ami elvileg szűri a levegőt. De nagyon nagyon nagyon rossz volt, egész nap tüsszögtem és fújtam az orrom. Levegőt nem kapok, csak a számon, hangom sincs már igazán, az éjszaka sem aludtam... És persze állítom, hogy ilyen rossz még sosem volt, de ugyanezt mondtam tavaly meg előtte, meg azelőtt... És biztos más is szenved tőle, csak nem látok a zsepitől, ami már a szemembe lóg... Egyébként, miért utálják ennyire az emberek a tüsszögőket, szerintük jókedvemben tüsszögök?! Na jó, erre majd figyelmeztetem magam, mikor a téli megfázós időszakban egy szipogó ül le mellém a trolin: nyugi, ez teljesen természetes!

Egyébként elgondolkodtam a tegnapin, miszerint honnan a fenéből tudjam, mi leszek húszévesen. Szóval tudhatnám. Igazán. Vannak akik pl építésznek mennek, ők tudják. Már 20 évesen is. Szóval ez teljesen elvárható, sőt normális kérdés. Csak én vagyok még éretlen hozzá...
Ma megpróbálok pihenni, hogy holnap jobban legyek, remélem hétvégére már lesz hangom. Sziget! (nem akarok ott is széjjel folyni)

nagykérdés

Mégis miért van az, hogy dolgozom (nyári meló, 1 hónapra) és mindenki két kérdést tesz fel folyamatosan:


a.) Te miért nem nyaralsz ilyenkor?

b.) Mi leszel, ha nagy leszel??


Először is, szerintük miért dolgozik az ember?? Pláne nyáron, és nem vmi mókás helyen, oh nem, irodában. Hát persze, nekem ez a nyaralás, egy kényelmes székben, napi 8 órában, és még légkondi is van! Szuper!

Aztán, jó húsz vagyok, igen, talán tudnom kéne mégis mi a fenével fogom keresni a kenyeremet, de ők vajon már pontosan tudták ennyi idősen? Lehet, hogy 6 évesen még pontosan tudtam, de azóta sok minden megváltozott, és emberek: nem tudom! Még a közelében sem járok! Persze, azért egy-két elképzelés, álom-szerű gondolat létezik, de... ezekkel nem állhatok elő, itt felnőttek kérdeznek, akik már nem az álmokat akarják hallani.

De ott velük irodában a semmit csinálva... na azt köszi nem. Remélem.

Ki kéne már találni valami frappáns választ erre a kérdésre...Például babamasszőr. Biztos nekik is kell masszázs...