A tegnap esti/ma hajnali kiakadásom oka az volt, hogy kiderült, hogy Gé nem jöhet a következő félévben Budapestre tanulni, mert nem. És így nem tudom, mi lesz. Azt tudom, hogy szeretem, és ő is engem, és hülye voltam, amikor belementem az egészbe, már akkor is tudtam, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor én itthon, ő meg 1200 km-re (légvonalban), Párizsban lesz tőlem. De lesz, majd, ahogy lesz felkiáltással nem érdekelt se engem, se őt, sőt a jövőt soha egyszer se hoztuk szóba, de tudom, hogy éppen ezért, hogy ennyire figyeltünk erre a kínos pontra, sokkal rosszabb lett, most.
Mert én nem úgy készültem, hogy tavasszal is ide-oda járkálnunk kell majd. Úgy készültem, hogy itt lesz, bérel magának egy garzont valahol a belvárosban, és milyen jó lesz, hogy végre a barátom, akit szeretek, itt van velem, bármikor felhívhatom, ha bajom van, bármikor láthatom, ott aludhatok nála, foghatom, érezhetem... mint egy normális kapcsolatban. Mint ahogy mindenki körülöttem, akikre mindig is féltékeny voltam.
Néha (elég gyakran) néztem a lakáshirdetéseket, vajon mennyi pénzébe fog kerülni, de jó, tavasszal már szép az idő, majd mehetünk ide, vagy oda, esténként már talán ki lehet ülni valahova, aztán itt lesz a nyár, és lehet, hogy mehetünk ki Párizsba...
Már minden itt élt bennem, és nem.
Mi sosem leszünk egy normális pár. Itt nem leszünk soha. Nekem meg Párizs nem a hazám, soha nem is lesz, ott nem az vagyok, aki itthon, ott nem azok az emberek vannak körülöttem, akik itt, ott nincs családom, ott csak ő van nekem, Párizs nem Budapest.
A másik változás, meg hogy sikerült, péntektől dolgozni fogok, hogy aztán majd valamikor októberben nyithassuk az új boltot a Corvin közben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése