tovább...

Új kalandok, új blogot érdemelnek, úgyhogy, íme: az új.
Ezentúl majd oda írok, kissé gyakrabban, remélhetőleg.

miért süt ennyire szépen a nap, mikor én tanulok?

a véleményem a holnapi napról könnyedén leolvasható a képről...
2 vizsga, szuper

egyébként ma végre megérkezett a januári fizu, úgyhogy azonnal meg is vettem a jegyem Páriiba, márc 4 és 11 között senki ne keressen Bpen! vagy bárhol máshol Magyarországon

mikulás

azt hiszem visszatérek.
nem tudok szakadni egy helytől, és egyre közelebb érzem magam ahhoz, hogy visszatérjek, pedig még fél év van addig, legalább. előtte be kellene fejeznem ezt a félévet, ami eléggé nehezemre esik, pedig én próbálom.
a munka fárasztó, de legalább szeretem, és érzem, hogy ebben jó vagyok, és még olyan visszajelzéseket is kapok. ilyenkor arra gondolok, hogy mi történhetne HA maradnék, talán karrier (?), talán semmi, de egyetem lenne, amellett pedig nincs karrier. és ha kimegyek, akkor erről le kell mondanom, mert mi lehetnék kint? az, ami most, semmi több. az pedig nem életcélom. és mégis mégis kimegyek, mert.
de előbb a színház előadás elemzésemet kellene befejeznem, mert már annyira nincs is sok hátra, hát gyerünk, most már nem szabad feladni, pláne, ha jó zene szól a háttérben.
és mikulásra már befaltam a csokimennyiség felét, ez mennyire beteg? csak az a tudat vigasztal, hogy minden ruhám valahogy nagy lett rám mostanában (hála a melónak? vagy inkább annak a ténynek, hogy újra pajzsmirigy gondok vannak? vagy egyszerűen csak levetem a párizsi hájamat, mert VÉGRE itthon vagyok, magyar ízek között?)

változás

A tegnap esti/ma hajnali kiakadásom oka az volt, hogy kiderült, hogy Gé nem jöhet a következő félévben Budapestre tanulni, mert nem. És így nem tudom, mi lesz. Azt tudom, hogy szeretem, és ő is engem, és hülye voltam, amikor belementem az egészbe, már akkor is tudtam, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor én itthon, ő meg 1200 km-re (légvonalban), Párizsban lesz tőlem. De lesz, majd, ahogy lesz felkiáltással nem érdekelt se engem, se őt, sőt a jövőt soha egyszer se hoztuk szóba, de tudom, hogy éppen ezért, hogy ennyire figyeltünk erre a kínos pontra, sokkal rosszabb lett, most.
Mert én nem úgy készültem, hogy tavasszal is ide-oda járkálnunk kell majd. Úgy készültem, hogy itt lesz, bérel magának egy garzont valahol a belvárosban, és milyen jó lesz, hogy végre a barátom, akit szeretek, itt van velem, bármikor felhívhatom, ha bajom van, bármikor láthatom, ott aludhatok nála, foghatom, érezhetem... mint egy normális kapcsolatban. Mint ahogy mindenki körülöttem, akikre mindig is féltékeny voltam.
Néha (elég gyakran) néztem a lakáshirdetéseket, vajon mennyi pénzébe fog kerülni, de jó, tavasszal már szép az idő, majd mehetünk ide, vagy oda, esténként már talán ki lehet ülni valahova, aztán itt lesz a nyár, és lehet, hogy mehetünk ki Párizsba...
Már minden itt élt bennem, és nem.
Mi sosem leszünk egy normális pár. Itt nem leszünk soha. Nekem meg Párizs nem a hazám, soha nem is lesz, ott nem az vagyok, aki itthon, ott nem azok az emberek vannak körülöttem, akik itt, ott nincs családom, ott csak ő van nekem, Párizs nem Budapest.

A másik változás, meg hogy sikerült, péntektől dolgozni fogok, hogy aztán majd valamikor októberben nyithassuk az új boltot a Corvin közben!

szept 15

Van az, hogy annyira szépen eltervezed, hogy hogyan lesz, és olyan egyszerűnek tűnik az egész. Naná, hogy így lesz, és milyen jó lesz. Aztán jön a bumm, és a padlóra kerülsz, mert semmi sem úgy lesz, ahogy.
Nos, ez van most.