Az milyen szànalmas màr, hogy az emelet közös wcjében tört ràm a zokogàs.
Ahogy jöttem fel a hatodikra, még bírtam, jöttek a képek, mikor hajnalban együtt (vagyis inkább csak én) vánszorogtunk fel, hulla fáradtan, vagy amikor először jött át a Pixies koncert után, hogy megigyuk a furmintot, amit ajandékba kaptam..., elment, nem örökre, de 6 hétre, messzire. Es nem is lenne ennyire szomoru, ha utana hajnalban ujra együtt maszhatnank fel a hatodikra, ujra reggelente a konyhanak sehogy sem nevezheto helyen csinalhatnam a reggelit, ebédet... De mikor visszajön, én mar nem leszek itt, a szoba mar nem lesz az enyém, nem fog fél orat metrozni, hogy idejöjjön, semmi nem fog mar minket IDE kötni. A szobamhoz, a Saint Lazare-hoz, a vonatok zajahoz.
Es ahogy a WCn ulve sirtam, eszembe jutott Gelencsérné, a magyartanar megjegyzése, hogy nem szereti, ha valaki sir, mert az csak onsajnaltatàs a kulvilàg felé. Kedves Gelencsérné, ez nem igaz. Lehet, hogy most leirom itt, mivel a WCn ulve senki nem làthatta a siràsom, de nem ezért teszem. Es utana sokkal jobb. Kisirtam ezt az évet, és tudom, hogy csak hét hét mire legkozelebb talalkozunk, addigra én màr Budapesten leszek, nyàr lesz, teljesen nyàr, és egyutt leszunk, egy uj helyen, és tudom, hogy azutàn visszajon ide Pàrizsba, és tudom, hogy rossz lesz, de nem lesz baj.
Csak most tudatosult bennem igazan, hogy elkezdodott a hazamenetelem. Egy hét, és ossze leszek pakolva.
(a legrosszabb dolog, amit tehetsz, mikor szomoru vagy, hogy àllsz a repulotér elott, ràgyujtasz és kozben egy radiohead szàm szolal meg a legjàtszodban.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése