Nem tudom, mi lesz, vagy egyàltalàn mi van. Mi van, ha neki ez csak ennyit jelent? Hogy most együtt, aztàn te haza én meg itt és viszlàt, ennyi volt. Mi lenne, ha nekem is csak ennyit jelentene? Ha nem akarnàm beleélni magam abba, hogy ez több is lehet. Mert tudom közben, hogy azt mondjàk, hogy hàt ugy is fiatal vagy, talàlsz valakit. Es vajon nekem tényleg ô kell-e? Vagy csak azért lenne ennyire nehéz elengednem, beletôrödnöm, hogy ez a màsfél éves pàrizsi kaland része volt, mert akkor elvesziteném az egyetlen kapcsot, ami összetart Pàrizzsal? Mert, ha ô nem lépett volna be az életembe, màr rég otthon lennék, januàrban hazamentem volna, nem torlodott volna fel még jobban a hàtralévô féléveim szàma az egyetemen, nem tanulnék olyat, amit egyàltalàn nem fogadnak el otthon, és a baràtaimmal meg a csalàdommal lehetnék. De itt maradtam, és miatta. De mi van, ha vége, akkor vége Pàrizzsal is? Ha ô nem lenne, nem hiszem, hogy visszajönnék. Nem hiszem, hogy megprobàlnék két félév alatt hàrmat megcsinàlni. Szépen nyugodtan befejezném otthon az egyetemet, aztàn mennék tovàbb otthon mesterképzésre. Nem kellene azzal szenvednem, hogy megkapjak egy ösztöndijat, amire, valljuk be, nem sok esélyem van. Nem szenvednék azért, hogy visszajöjjek, szàllàst talàljak, és azt fizetni is tudjam valamibôl. Hagynàm az egészet a francba, mert otthon kibaszottul könnyebb. Es most nem tudom, mi van. Mert tudom, hogy szeretem, de azt is tudom, hogy ha nem jelentené nekem Pàrizst és a kötelezô visszatérést, annyira nem lenne szörnyû az elvesztése.
Mert hogy, eddig abba éltem bele magam, hogy egy félév külön, havi làtogatàsokkal, de külön. Aztàn egy félév együtt, mert hogy jönne Pestre tanulni. Ma mondta, hogy egyàltalàn nem biztos. Meg huzta a szàjàt, hogy nem tudnà az oràit igazàn megfeleltetni, és hogy a többség nem egy félévre megy ki, hanem maradnak még akkor Franciaorszàgban, és utàna egy évre mennek kulfoldre.
Az én oràim sem felelnek meg egyàltalàn az otthoniaknak. Azt se tudom, mi lesz, majd ha hazamegyek, akkor hogy àllok a koordinàtor elé és mondom meg neki, hogy bocs, de semmi olyan oràm nem volt, amit ti elfogadnàtok. Akkor mi lesz? Es én mindezt miért tettem? Azért, hogy egy fél évre elhitessem magammal, hogy végre boldog vagyok? Hogy elhitessem magammal, hogy van jövôm ebben a vàrosban?
Fogalmam sincs, mi lesz augusztus utàn. Vagy holnap...