paris!

itt vagyok, ulok a sarokban a gép elott, gé alszik még az àgyban, az uj ikeàs, gyonyorû àgynemûben. és elérkezett az év utolso napja, és tartanék egy év összefoglalot, de egy kézzel (a màsik gé kezében van, fuj de nyàlas) és francia billentyuzettel elég teljesithetetlen feladat. majd késobb.

316.

uj gép (vagyis apué, francia billentyuzettel), mindjàrt indulunk a reptérre, mindjàrt viszlàt Magyarorszàg. csak gondoltam màr irok valamit, mert olyan rég nem frissult... (piszkosul hiànyoznak az ékezetek)

itthon!

szóval hazaértem, ami kalandos volt, meg nem is... és azóta is csak gyűjtöm a kalandokat, és fáradt vagyok, úgyhogy majd holnap kifejtem... remélem...
most találnom kell egy fodrászt, aki jó, nem nagyon drága, és csak úgy besétálhatok hozzá... létezik az ilyen?

az egy dolog, hogy eddig fájt a torkom, ebből adódóan beszélni nem tudtam (a francia annyira egy toroknyelv), nyelni nem tudtam, és lázas voltam. de az, hogy e mellé már két nap óta két bölcsességfogam is úgy döntött, hogy namármost ők helyet csinálnak maguknak az ínyemen (ahol már minden hely foglalt srácok!)!! ettől feldagadt a szám, az ínyem, már rágni sem tudok (beszélni még kevésbé), és borzalmasan fáj. és hiába veszek be fájdalomcsillapítót nem használ. és ez mekkora igazságtalanság, hogy van olyan ember, olyan mázlista, akinek nincs is bölcsességfoga! aki már az evolúció újabb lépcsőfokán áll! én miért vagyok ennyire maradi?! oh és azt elfelejtettem, hogy emiatt aludni sem tudok.

létezik-e Christopher Bailey-nél édesebb, cukibb divattervező?

képek: stylesightings

:::

:csak jelzem, hogy a k életbe, màr megint nincs otthon netem, pedig beteg is vagyok ezért nem szivesen mozdulok ki otthonrol (tényleg, làzasan nincs kedvem a minusz hàrom fokban sétàlgatni) ezért teljesen meg vagyok love, és most a nagyi netje se mukodik màr, hogy az életbe felejti el kedves jeanmichel befizetni az internet szàmlàmat. es akkor irtam nekik smst, h bocsi de nincs netem, erre semmi vàlasz... bmeg. persze ugye ha nekik kell vmi, azonnal vàlaszoljak, mii??? és legkozelebb csak hnap talàlkozom veluk... remek!

Harper's Bazaar ROMANIA?!!

szóval a románoknak van ilyenjük... (jó, tudom, nem az én korosztályomnak szól, de nekünk még mindig nincs ehhez hasonló, ezzel felérő DIVATmagazinunk...) azért ez igazságtalan.

champs elysées

friss képek, még melegek és ropognak. Gével voltunk a champs elyséen moziban, azután meg végigsétáltunk rajta, és végül elértünk a karácsonyi vásárba, ahol vettem forralt bort, mert a nélkül nem karácsonyi vásár a karácsonyi vásár, és Gé is megkóstolta, mert ő még sohasem ivott forralt bort. (mert itt náluk ez nem szokás, mint ahogy a karácsonyi vásár sem). és útközben eszébe jutott, hogy dehát pontosan itt van a bolt, ahol az anyja dolgozik (lancel táskabolt...) és benézett az ajtón, és jé az anyja pont ránézett, úgyh muszáj volt bemennünk. és eddig egy szülőjével, sőt egy rokonával sem találkoztam... és egy ilyen boltban mindenki kurva csinos. én meg majd megfagytam, az orrom tiszta piros a hidegtől, a hajamat össze vissza fújta a szél... de túléltem, és egész aranyos volt... de azért inkább más körülmények között találkoztam volna vele először, és mondjuk nem ebben a szerelésben (az anyja egy igazi francia nő, ez remélem mindent elmond... és az aggodalmaimról is mesél)
szóval jöjjenek a képek, mert már régen voltak. és mivel a gépem nem egy szuperszónikus fényképezőgép, és a vakuja eléggé gáz, ezért a képek minősége kritikán aluli. de ilyen párizs karácsonykor, tessék:

...

valami nagyon de nagyon nem jó. és nem lesz ez így jó. érzem, nemsokára túl sok lesz, és kitör belőlem... csak meg tudnám fogalmazni, hogy micsoda...

illetve, meg tudom. az, hogy nem történik semmi. és most nem arra gondolok, hogy egész nap ülök egyhelyben. és ugyanez volt a bajom otthon is. csak kicsit máshogy. úgy látszik ez elől az érzés elől nem menekülhetek.

eljöttem, otthagytam, elbúcsúztam, mert nem kellett. nem kellett az egyetem, nem érdekelt, nem volt hasznom belőle, nem éreztem magam jónak benne, nem találtam meg magamat a francia rendhagyó igék ragozásában, a nazális hangok kiejtésének útvesztőjében, a középkori krónikás irodalom megkerülhetetlen alakjai között, a szakralitás és annak kommunikációja meg a kurultáj népművelő mozgalma sem hatott meg.

eljöttem, tudtam, hogy itt nem lesz semmi. vegetálni fogok, nem lesznek barátaim, nem lesz családom, nem lesz kikhez fordulni. oké, fél év, átgondolom addig, mi lesz velem utána, mit akarok, tisztázódom. aztán egy év lett belőle, mert mégis maradni kéne, hogy legalább a nyelv miatt haszna legyen. és szerelmes lettem a városba. a város hirtelen helyettesített mindent, elfeledtette, hogy mit hagytam otthon, embereket akikhez túlságosan is kötődöm, pedig azt hittem erős vagyok. a családomat, azt, hogy egyáltalán nekem haza kell mennem. hogy nem ez az otthonom. elhitettem magammal, hogy ugyanmár, én egy európai polgár vagyok, és a 21. században pont ezt, a gyökértelenséget jelenti. egyszer itt, egyszer ott. az emberek, a tájak, városok, országok cserélődnek körülöttünk, és mi élvezzük a sokszínűséget. jött az egyetem. és a kudarc. mert nem az. mert olyan, mint otthon. nem találom magamat. hiába próbálok teljesíteni, nem jó. nem tudok. a hitem saját magamban egyre lejjebb. és dolgoznom kell. nagyon jó munkám van, megértő emberekkel, de azért mégiscsak ugráltatnak. mégiscsak egyik pillanatról a másikra döntik el, hogy akkor most kellek-e ma estére vagy nem.

és az egy évből még hozzájön egy félév. mert hátha a következő félév az egyetemen jobb lesz. hátha ahogy visszajön a nap én is erősebb leszek újra.

mert kijöttem, hogy elvegetáljak. de utálok vegetálni. azt akarom, hogy pörögjön. hogy pörögjek. hogy ne álljak meg. embereket akarok, akik keresnek, akiket én keresek. és mi vagyok én? semmi. ha ma meghalnék, nem lenne semmi. itt nem lenne semmi. otthon lenne valami. itt semmi. itt nincs semmi. itt csak én vagyok és az álmaim, a hitem, amit belefektettem a városba. az itteni életembe. csakhogy ez NEM élet.

vagy én vagyok túlságosan önző és sosem vagyok elégedett. sosem. akármi lesz, akkor sem leszek, tudom ismerem magam.

rájöttem, hogy mindig féltem. ez az egyetlen érzés, ami állandóan velem van. féltem megtanulni járni. nem is hagytam magam. nem jártam. aztán mikor biztos voltam magamban, hogy mostmár tudom, felálltam és elindultam. féltem az eleséstől. a fájdalomtól. félek az eleséstől. nem tudtam megtanulni úszni. féltem a víztől. sírtam, remegtem, nem tudtam a vízbe bemenni. féltem a haláltól, a fulladástól. nagyon féltem, rettegtem a kutyáktól. azután féltem az emberektől. mindig egyedül játszottam, sosem szóltam senkihez. nagyon hosszú időbe telt míg megtanultam biciklizni, mert féltem az eleséstől és a fájdalomtól. azután egyszercsak apu elengedte a biciklimet, és sikerült. azóta is csak háromszor estem el biciklivel. féltem az álmaimtól. szerettem volna táncolni, de féltem tőle, hogy elrontom emberek előtt. szerettem volna másmilyen lenni, de féltem, hogy az emberek kinevetnek. emlékszem oviban tesióra volt és bukfenceztünk. én természetesen nem tudtam, mert féltem tőle. feküdtem a matracon, amíg a többiek össze vissza bukfenceztek és azt képzeltem, hogy tornász vagyok, és felállok és hirtelen bemutatok mindenki előtt egy gyakorlatot. és mindenki ámul és tapsol. de ott feküdtem tovább a matracon míg a többiek tovább össze vissza bukfenceztek. azután jóval később féltem attól, hogy az emberek rájönnek, hogy vannak hibáim. ezért próbáltam tökéletesnek mutatni magam, erősnek, és a hibáimat elfeledtetni velük. és közben magamban csak a hibáimra koncentráltam. nem is tudom, hogy van-e jó tulajdonságom. nem ismerem magam, csak a negatív oldalamról. belül az egész testem egy óriási gombóc. mindenem össze van szorítva, hogy megfeleljek. mert félek.

és tényleg félek attól, hogy az állandó akarástól nem veszem észre, hogy ez az egy életem van, és meghalok a rengeteg álmommal a fejemben, és elégedetlenül.

mert hiába mutatom, próbálom mutatni, hogy erős vagyok, ez nem igaz. kell valaki, aki támogat, aki erősít, aki elhiteti, hogy nem kell állandóan görcsben lennem, úgy is ember maradok, úgyis szerethető vagyok, ha nem felelek meg. egy ember, aki megfogja a kezemet. aki mellett becsukhatom a szemem, és rábízom magam teljesen. és akkor hátha elmúlik a félelmem az eleséstől. a fájdalomtól. az elmúlástól. és hátha halad majd valamerre az életemnek nevezett valami.

na az van, hogy tegnap hazudtam Christelnek, másnéven az anyukának, mert kérdezte, hogy van-e ma reggel órám. gondoltam, mi a szart akar, napok óta nem száll le a témáról, hogy jövőhét szerdán ráérek-e délelőtt (és azt nem mondja el, miért, kérdeztem Amandine-t is, hogy netalán nem lesz sulija szerdán, de mondta, hogy lesz...), mostmár a péntekemet is akarja, pedig Amandine nem beteg, suliban van, szóval, csak olyan okot tudok elképzelni, hogy kiszállítók jönnek, vagy felmondott a takarítónő, és gyorsan kell valaki, aki kivasal... nem tudom, mert hiába kérdeztem POURQUOI? arra nem válaszolt. tehát írtam neki, hogy igen órám van. és mikor végzel? 14.30kor (elvileg az egykor kezdődő órámnak, amire ELVILEG bejárok, akkor van vége), de utána és most jön a vicc, háromra a bankomban (a régiben) kell lennem, mert pár napja felhívott a pénzügyi tanácsadóm (bizony, itt ilyenjeim is vannak, otthon leszarnak a bankok, nemhogy telefonálgatnak utánad) asszisztense, hogy a hapsi szeretné ha bemennék, szóval beszéljünk meg egy randevút, mondom mi van?!?!?! úgyhogy most nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz, de valószínűleg megszüntetem ott a számlámat, mert tényleg nem használom... szóval Christel így lemaradt rólam, de a múltheti hirtelen jött, aludj itt szombaton, mert mi elmegyeünk brüsszelbe és az egyik csaj bulit rendez, és gyere olyan fél tizenkettő fele, és felügyelj... bazmeg, na ezután haragszom rájuk. úgyhogy most bocsi, de NEM ÉREK RÁ. ez van. (csak tudni akarom, miért van rám szüksége...)

höh?

mi ez a kurva nagy álmosság, ami két hete gyötör?? tíz óra lesz három perc múlva és én most elmegyek aludni... aztán forgolódom az ágyban úgy egyig, mert félek, hogy lemaradok gé esti smséről, mert ha nem válaszolnék rá, az szar lenne neki, mert én is utálom, ha szépeket írok, aztán semmi válasz... de utána se tudok aludni, mert egyszerűen nem megy. aztán reggel nem tudok felkelni, és egész nap, mint egy hulla úgy cirkálok az emberek között, órán majdnem elalszom, és még a kávé sem segít (mondjuk mikor volt olyan, hogy felébredtem volna tőle...), tükörbe meg tilos nézni. pláne, ha egy csomót szenvedek a hajammal reggel, aztán kimegyek a szabadba és két perc alatt ugyanolyan göndör, mint előtte, és ráadásul, sokkal szárazabb. éljen a párizsi időjárás. na tessék, közben már 10 óra lett... most elmenjek tényleg aludni? de úgyse tudok...

kérdés mindenkihez?

az gáz, ha nagyon szeretem visszaolvasni a régebbi bejegyzéseimet? mert így van... és valahogy így vagyok a többi írásommal is, de a legjobbak akkor is azok, amiket tényleg átéltem.

szóval gáz, ha szeretem saját magamat olvasni?

14

úristen két hét, ez borzalmas. mármint én még nem vagyok készen!!! (na jó, most mégis mitől tartok? csak 9 nap! (persze, imádlak titeket))

és "we'll always have Paris".

szóval idén tényleg nem jött. el. ide. a mikulás. mondjuk nem is vártam, de a csizmám ott állt a szék mellett egész éjszaka, hátha (esetleg Filou, a család macskája megszánja és beleszar)...

de reggel azért ettem nutellás pirítóst, legalább valami csoki-féle legyen akkor már ma (igazából eszembe se jutott, hogy ma Mikulás van, szóval a kettőnek még sincs köze egymáshoz).

és régóta hiányoznak olyan bejegyzések, hogy mit is csinálok.

tehát például tegnap vettem anyunak ajándékot, névnap-szülinap-karácsonyra. ezzel hivatalosan is megkezdtem a karácsonyra felkészülést, már csak fizetés kellene. aztán este, mielőtt megint bevonultam volna a családhoz éjszakára (ökhm... hányó részeg tinédzser fiúk kíméljetek, de attól függetlenül nagyon pozitívan csalódtam az összes 17 éves kis burzsoá franciában, úgy feltakarítottak maguk után, hogy csuhaj (persze, a saját mércéjükhöz képest)), elmentünk Gével enni egy fura étterembe, ahol gyümölcs koktélt kellett innom (amiket valamiért sose szerettem annyira...), ennyit a "szenvedéseimről".

és már nagyon nagyon közeledik az a bizonyos 21.-e, mikor hazarepülök.

és ma találtam terveket a diploma utánra. mármint a diploma utánra ide, franciaországba, mint mester képzés. úgyhogy most felpörögtem (helyett az ágyat nyomom).

és "Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship" mert hogy ugye ez is a Casablancából van.

na ez nem lesz kedves

faszbukon nincs valami olyan opció, hogy anyukák kizárva? mármint, hogy lehetnek az ismerőseink, csak ne szóljanak hozzá a dolgainkhoz. és ne is lássák, de ők erre ne jöjjenek rá... igazából ez teljesen elképzelhetetlen.
azt hiszem, mikor hazamegyek lesz egy (meg valószínűleg sokkal több, mint általában) kellemetlen beszélgetésem anyuval, mikor is megkérem, hogy akármilyen szükségét is érzi, ne kommentálja a dolgaimat. örülök, hogy szeret, de azért ez nem az ő oldala...
a nagypapám (!) kérelmét, meg amandine kinyomta... szegény papa, én nem akartam elutasítani, csak nem elfogadni. de tényleg a nagypapám mit akar faszbukon?!

100% pur orange

mostanában annyi narancslevet iszom, hogy azt hiszem tönkretettem a gyomrom. csak tudnám miért. meg egyébként valamiért tényleg rengeteget iszom (nem alkoholt, most azt nem ittam már régóta), de úgy, hogy egyszerre fél litert. ez nem egészséges, mi?

ja! és évszakot váltottunk! éljen a tél! (csak lenne már tavasz, mi?)